Az utolsó tuskó is hamuvá omlott a kandallóban. Desiderata nem vette a fáradságot, hogy tüzelőt rendeljen a télre. Nem lett volna értelme, ugyebár.

És aztán persze itt van ez a másik dolog…

Gondosan beburkolta, hosszúkás, vékony csomaggá. Most összehajtogatta a levelet, megcímezte és bedugta a zsinór alá. Feladat elvégezve.

Fölnézett. Desiderata már harminc éve vak volt, de ez nem okozott gondot neki. Mindig is meg volt áldva, már ha ez a jó szó erre, harmadik szemmel. Így amikor közönséges látása fölmondta a szolgálatot, csak meg kellett tanítsa magát, hogy a jelenbe nézzen, ami egyébként is könnyebb, mint látni a jövőt. És mivel az okkult szemgolyó nem függ a fénytől, sokat spórolhatsz a gyertyákon. Mindennek van jó oldala is, ha tudod, merre nézz. Vagy legalábbis érzékelj.

Desiderata előtt volt egy tükör a falon.

Az arc benne nem a sajátja volt, ami amúgy kerek és pirospozsgás.

Olyan nő arca tükröződött ott, aki parancsokat szokott adni. Desiderata nem az a fajta volt, aki parancsokat ad. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg.

A nő azt mondta: — Haldokolsz, Desiderata.

— Bizony, azt teszem.

— Megöregedtél. A te fajtád mindig megöregszik. Az erőd már majdnem elfogyott.

— Ez bizony tény, Lilith — felelte Desiderata jóindulatúan.

— Azaz a védelmed megszűnik a lány fölött.

— Attól tartok — értett egyet Desiderata.

— Szóval most csak én meg a gonosz mocsárlakó nőszemély maradtunk. És én fogok győzni.

— Bizony úgy néz ki, sajnos.

— Keresned kellett volna egy utódot.

— Sose volt rá időm. Tudod, én nem vagyok tervezgetős fajta.

Az arc a tükörben közelgett, mintha az alak közelebb mozdult volna a tükörhöz a saját oldalán.

— Vesztettél, Desiderata Homor.

— Így van ez. — Desiderata kissé imbolyogva talpra állt és megfogott egy terítőt.