Úgy tűnt, az alak kezd fölbőszülni. Nyilván úgy érezte, hogy az olyanoknak, akik vesztettek, elcsüggedtnek kellene látszania, és nem pedig úgy, mintha az ő kárára elsütött viccen mulatnának.

— Hát nem érted, mit jelent a vesztés?

— Néhányan nagyon világosak ezzel kapcsolatban — válaszolta Desiderata. — Istenek Önnel, méltóságos asszony! — Azzal a terítőt a tükörre borította.

Dühös lélegzetvétel hallatszott, majd csönd támadt. Desiderata gondolataiba mélyedten állt.

Aztán fölemelte a fejét és azt mondta: — Épp fölforrt a víz. Szeretnél egy csésze teát?

NEM, KÖSZÖNÖM — válaszolta egy hang pont mögüle.

— Régóta várakozol?

MINDÖRÖKKÉ.

— Nem tartalak föl, ugye?

NYUGODALMAS A MAI ÉJSZAKA.

— Készítek egy csésze teát. Azt hiszem, maradt még egy keksz.

NEM, KÖSZÖNÖM.

— Ha mégis harapnál valamit, ott a bödönben a kandallópárkányon. Tudod, az valódi klaccsi fajansz. Igazi klaccsi kézműves csinálta. Klaccsban — tette hozzá.

TÉNYLEG?

— Fiatalabb koromban sokat utaztam.

IGEN?

— Nagyszerű idők! Desiderata megböködte a tüzet. — Az állással járt, tudod. Persze, gondolom, pont ugyanilyen neked is.

IGEN.

— Sose tudtam, mikor fognak munkába szólítani. De persze, erről te is tudnál mesélni, nem igaz? Leginkább konyhákba. Mindig úgy rémlett, konyhákba citálnak. Néha bálokba, ám többnyire konyhákba. — Megfogta a vízforraló edényt és forró vizet öntött a tűzhelyen álló teáskannába.

VALÓBAN.

— Annak idején teljesíteni szoktam a kívánságaik.

A Halál meghökkent.

TESSÉK? ÚGY ÉRTED, PÉLDÁUL… BEÉPÍTETT SZEKRÉNYEKET? ÚJ MOSOGATÓKAT? ILYESMIKET?

— Nem, dehogy. Emberekét. — Desiderata sóhajtott. — Nagy felelősség a tündérkeresztanyaság. Úgy értem, tudni, hogy mikor hagyd abba. Az olyanokról, akiknek kívánságai teljesülésbe mennek, gyakran kiderül, hogy nem túl jó emberek. Szóval azt kellene nekik adnod, amit akarnak — vagy azt, amire szükségük van?