— Egyáltalán nem kellett volna utánuk küldeni, ha hallgattál volna rám. De sose teszed.

— Mit nem teszek, szenvedélyem?

A herceg ásított. Hosszú volt az éjszaka. Volt egy teljesen fölöslegesen drámai méretű égiháború, s aztán meg az a mocskos ügy a késekkel.

Már említettük, hogy Felmet herceg egy lépésre állt a tróntól. A kérdéses lépés a Nagy Csarnokba vezető lépcső tetejétől az aljáig tartott, amin Verenc király végigzuhant a sötétben, hogy, a valószínűség minden törvényével ellenkezően, saját tőrén landoljon.

Azonban a király saját orvosa már kinyilvánította, hogy az elhalálozás természetes okokra volt visszavezethető. Bencen meglátogatta a doktort, és elmagyarázta, hogy a lépcsőn történő legurulás tőrrel az ember hátában olyan betegség, amit elkapnak a szájukat kinyitó ostobák.

És tényleg, már többeket megfertőzött a király személyi testőrei közül, akik egy kissé nagyothallottak. Kisebbfajta járvány tört ki.

A herceg összeborzadt. A múlt éjszakának akadtak egyes részletei, amik mind homályosak, mind iszonyúak voltak.

Megpróbálta biztosítani önmagát, hogy az összes kellemetlenségnek már vége, és van egy királysága. Nem valami különös, szemlátomást főleg fák, de királyság és van koronája.

Bárcsak meg tudnák találni.

Lancre Kastélyt egy sziklakiszögellésre építette egy olyan építész, aki hallott már Gormenghastról, de szűkösebb volt a költségvetési kerete. De azért megtett minden tőle telhetőt a leszállított árú fiatornyok, alkalmi vétel pártázatok, pillérek, csipkézett lőrések, vízköpők, öregtornyok, bástyák, udvarok és tömlöcök pöttöm preparátumával; valóban mindent, amire csak egy kastélynak szüksége lehet, kivéve talán az elfogadható alapozást és az olyan habarcsot, amit nem mos el egy könnyű zápor.

A kastély szédelegve hajolt a Lancre-folyó száguldó, fehér vize fölé, ami ezer lábbal lejjebb sötéten morajlott. Hébe-hóba egyes darabkák beleestek.