— Azonnal ki fogok vágatni s idehozatni néhányat, kincsem — mondta.

Lady Felmet pillanatnyilag szóhoz sem jutott. Ez naptári eseményszámba ment. Nagy darab, imponáló asszony volt, aki azt a benyomást keltette a vele először találkozó emberekben, hogy egy teljes szélben vitorlázó gályát látnak; a hatást fölerősítette a lady azon szerencsétlen tévhite, hogy a vörös bársony jól áll neki. Ami azonban nem kiemelte az arcszínét, hanem passzolt hozzá.

A herceg gyakorta elmerengett azon, micsoda jószerencse érte azzal, hogy elvehette. Felesége becsvágyának motorja nélkül csak egy lenne a helyi uraságok közül, s nem nagyon lenne mit tennie a vadászáson, iváson, és droit de seigneur-jének

Föltéve, hogy nem bánja, hogy az mind fa.

Sóhajtott.

— Mit vágatsz ki? — tudakolta jegesen Lady Felmet.

— Ó, hát a fákat — válaszolta a herceg.

— Mi köze hozzá a fáknak?

— Nos… olyan rengeteg van belőlük — felelte mély átérzéssel a herceg.

— Ne térj el a tárgytól!

— Bocsánat, édesem.

— Azt kérdeztem, hogy hogyan lehettél olyan idióta, hogy hagytad őket elmenekülni? Mondtam neked, hogy az a szolga túlságosan hűséges. Nem lehet megbízni az olyan alakokban.

— Valóban nem, szerelmem.

— Föltételezem, esetleg föl sem merült benned, hogy valakit utánuk küldhetnél?

— Bencent, drágám. És két gárdistát.

— Ó! — a hercegné elhallgatott. Bencen, a herceg személyi testőrségének kapitánya, olyan hatékony gyilkos volt, akár egy pszichopata mongúz. Ő maga is a kapitányt választotta volna. Bosszantotta, hogy ideiglenesen megfosztották a lehetőségtől, hogy férjét hibáztassa, de egész jól kapott új erőre.