— Hitemre, bácsikám — vinnyogta —, tekegyelmed jobban teli vagyon kérdésekkel, mint a tátincs farvitorlával.

A szakács megnyugodott.

— Nos, oké — szólt, noha nem teljesen elégedetten. A Bolond zsinórban elvesztette a következő három leosztást, csakis a biztonság kedvéért.

Mindeközben a kapus elhúzta a reteszt a nagykapuba vágott kis ajtón, s kikukucskált.

— Ki kopogtata kívül? — morrant.

A katona annak ellenére, hogy bőrig ázott és halálra rémült volt, meghökkent.

— Kívül? Min kívül? — kérdezte.

— Ha nekiállsz kekeckedni, akkor tőlem akár piszok jól kívül is maradhatsz egész álló nap — válaszolta a kapus nyugodtan.

— Nem! Ebben a minutumban beszélnem kell a herceggel! — kiáltotta a gárdista. — Házon kívül vannak a boszorkányok!

A kapus már azon volt, hogy azt válaszolja „Az évszaknak megfelelően” vagy „Bárcsak én is ott lennék”, de megakadt, amikor megpillantotta a férfi arcát. Nem annak az embernek arca volt, aki átvenné a dolog szellemét. Olyasvalaki kinézete volt, aki olyasmiket látott, amikről tisztességes embernek nem szabadna tudnia…

— Boszorkányok? — kérdezte Lord Felmet.

— Boszorkányok! — dühöngött a hercegné.

A huzatos folyosón, egy olyan halk hang, akár a szél a távoli kulcslyukakban, reménykedő hangnemben így szólt:

— Boszorkányok!

Az okkultra hajlamosak…

— Az beavatkozás, nem más — közölte Mállotviksz Néne. — És semmi jó nem fog származni belőle.

— Olyan romantikus — zihálta Magrat, és fölsóhajtott.

— Üntyüli-püntyüli! — mondta Ogg Ángyi.

— Különben is — jegyezte meg Magrat —, megölted azt az utálatos fickót!

— Sose tettem olyat. Csak fölbátorítottam… a dolgokat, hogy úgy történjenek, ahogy nekik tetszik — Mállotviksz Néne homlokát ráncolta. — A kapitányban nem volt semmi tisztelettudás. Amikor az ember elveszti a közmegbecsülést, az bajt okoz.