— Aja-aja, babuci.

— Az a másik férfi azért hozta őt ide, hogy megmentse! — kiabálta Magrat. — Azt akarta, hogy tartsuk őt biztonságban! Ez nyilvánvaló! Ez a sors keze!

— Ó, nyilvánvaló — legyintett Néne. — Azt elismerem, hogy nyilvánvaló. A baj csak az, hogy attól, hogy a dolgok nyilvánvalóak, még nem biztos, hogy igazak is.

Kezében latolgatta a koronát. Nagyon nehéznek érzett, egy olyan módon, ami túlmegy a fontokon és unciákon.

— Igen, de a lényeg az… — kezdte Magrat.

— A lényeg az — vágott közbe Néne —, hogy jönnek majd keresni. Komoly népek. Komoly keresés. Döntsük-le-a falat és égessük-le-a-zsúpot keresés. És…

— Hogy ityeg a fityeg, lurkó?

— …És Gytha, biztos vagyok benne, hogy mind sokkal boldogabbak lennénk, ha abbahagynád a gőgicsélést! — csattant föl Néne. Érezte, hogy az idegei színre lépnek. Az idegei mindig a legjobb formájuk hozták, valahányszor nem volt biztos valamiben. Ráadásul visszavonultak Magrat kunyhójába, s a berendezés is kezdett az idegeire menni, mert Magrat hitt a Természet bölcsességében, meg a tündékben, meg a színek gyógyító erejében, meg az évszakok körforgásában, meg egy csomó más dologban, amikkel Mállotviksz Nénének esze ágában se volt közösködni.

— Nem óhajtod megmondani nekem, hogy kell egy gyerekre vigyázni, ugye! — csattant föl enyhén Ogg Ángyi. — Mikor nekem tizenöt van?

— Csak annyit mondok, hogy el kéne gondolkozzunk róla — jelentette ki Néne.

A másik kettő nézte őt egy darabig.

— Nos? — kérdezte Magrat.

Néne ujjai a korona szélén doboltak. Homlokát ráncolta.

— Először is, el kell vigyük a fiút innen — mondta, s föltartotta kezét. — Nem, Gytha, biztos vagyok benne, hogy a házad ideális meg minden, de nem biztonságos. A gyereknek valahol máshol kell fölnőnie, jó messze innen, ahol senki se tudja, ki ő. És aztán itt van ez — egyik kezéből a másikba dobálgatta a koronát.