— Á — nyögte a kamarás boldogtalanul.

A herceg előrehajolt trónján.

— Remélem — szólt —, hogy fizetnek adót?

— Nem pontosan fizetnek, nem — mondta a kamarás.

Csönd támadt. Végül a herceg megnoszogatta.

— Folytasd, ember!

— Nos, inkább úgy van, hogy nem fizetnek, tudja. Sose éreztük úgy, azaz az előző király nem gondolta… Nos, csak egyszerűen nem fizetnek.

A herceg hitvese karjára tette kezét.

— Értem — jegyezte meg hűvösen. — Nos, jó. Elmehetsz.

A kamarás megkönnyebbülten kissé fejet hajtott, s rákmódra kisurrant a csarnokból.

— Nahát! — mondta a hercegné.

— Bizony.

— Szóval a családod így képzelte a királyság működtetését, mi? Kifejezett kötelességed volt meggyilkolni az unokatestvéred. Egyértelműen az emberi faj érdekében tetted — közölte a hercegné. — A gyöngék nem érdemlik meg, hogy életben maradjanak!

A herceg megborzongott. Hitvese folyton emlékezteti erre. Egészében véve semmi kifogása se volt emberek meggyilkolása ellen, vagy legalábbis ennek megparancsolása és a kivitelezés megtekintése ellen. De egy rokon megölése meglehetősen szíven üti az embert, vagy — most, hogy visszaemlékszik — inkább májon.

— Valóban — nyögte ki. — Na persze, úgy néz ki, hogy sok boszorkány van erre, s esetleg nem lesz könnyű megtalálni azt a hármat, akik kint voltak a fenyéren.

— Az nem számít.

— Persze, hogy nem.

— Vedd kézbe a dolgot.

— Igen, szerelmem.

Dolog a kézben. Előzőleg igenis kézbe vette a dolgot. Ha behunyja szemét, maga előtt látja a testet legurulni a lépcsőn. Tényleg hallatszott a megdöbbenés fölszisszenése, ott lenn a csarnok sötétjében? Dolog a kézben! Már próbálta lemosni a vért a kezéről. Ha le tudná mosni a vért a kezéről, mondta magának, akkor az egész meg nem történtté válna. Sikálta és sikálta. Addig sikálta, míg sikítozni nem kezdett.