Garry Gaetano Bandlerának a főjampecnek barátunknak

A futár az üveg—, argon—, préseltplasztik réteghez szorítja a homlokát. Elnézi ahogy a helikopter vadászó darázsként oldalazva befogja a várost — potroha alatt egy sima fekete fegyvergondolában a halál függ.

Órákkal korábban rakéták hullottak az északi külvárosra; hetvenhárman meghaltak, de a gyilkosságokért még senki sem vállalta a felelősséget. Ám itt a Lázaro Cárdenason a tükrös ziggurátok együtt lebegnek az óriások fénylő húsával, visszaverik az éjszaka álomzárótüzét a várakozó avenidák felé — megszokott dolog, vég nélküli világ.

Az ablakon túl a levegő minden fényforrást megérint egy halovány hepatikus fényudvarral, a barnás ragyogásba egy csipetnyi, alig észrevehető sárgás árnyalat lopakodik. Az éjszaka lencséjébe befészkelik magukat az emésztőkből behömpölygő bélsárhó száraz pelyhei.

A futár lehunyja a szemeit, és a klímaberendezés háttér-sziszegésére irányítja a figyelmét. Tokióba képzeli magát: ez a szoba a régi Imperial valamelyik új szárnyában van. Látja magát Chiyoda-ku utcáin, a nyöszörgő vonatok alatt. Vörös papírlámpák szegélyeznek egy szűk utcát.

Kinyitja a szemeit.

Mexico City még mindig a helyén van.

A nyolc üres palack, nyolc plasztik miniatúra, gondosan elrendezve áll a kávézóasztalon; japán vodka, „Viszlát Lazac”, a neve sokkal idegesítőbb, mint az utóíze.

A konzol fölötti monitoron, a krémszínű mozdulatlanságba dermedt ptichkák várnak rá. Amikor felveszi a távirányítót, éles arccsontjaik hullámzani kezdenek a szeme mögötti űrben. A fiúik a háttérből lépnek előre, és fekete bőrkesztyűt hordanak. Szláv arcok, előhívják egy gyermekkor elfelejtett szilánkjait: a fekete kanális bűzét, az eldübörgő vonat alatt remegő acél hangját, egy fagyos parkra néző lakás magas, régi mennyezetének képét.