Huszonnyolc perifériális kép keretezi a buzgón párosodó oroszokat. Az egyiken meglátja az alakokat, amik valami ázsiai komp füsttől fekete fedélzetén utaznak.

Kinyit egy újabb kis palackot.

A ptichkák most jól olajozott gépként bólogató fejjel elnyelik arrogáns, önimádó barátaikat. A kamera beállítási szöge a szovjet moziipart idézi.

A tekintete az NHK Időjárásjelentésre vándorol. Kansason egy alacsony nyomású front halad át. Mellette egy kísértetiesen nyugodt iszlám pasas fáradhatatlanul ismételgeti Isten neveit egy kalligráfiáról.

Vodkát iszik.

TV-t néz.

Éjfél után a Liverpool és a Florencia kereszteződésében egy fehér Lada hátsó üléséről kibámul a Zóna Rosára; frissen borotvált állán egy nanoporikus svájci gázálarc feszül.

Minden elhaladó arc maszkot visel; a szájak és az orrok szűrők alatt rejtőznek. Némelyik álarc a Halottak Napjának tiszteletére a vigyorgó cukor koponyák ezüstgyöngyös állkapcsaira emlékeztet. Bármilyen is a formájuk, a gyártóik mindig elismétlik velük kapcsolatban a szokásos, kétes, kötelező kijelentéseket a viroidokról.

Régebben eszébe jutott, hogy megszökik az egyformaság elől, talán felfedez valami szépséget vagy múló érdeklődést, de itt csak maszkos arcok vannak, meg a saját félelme, és a fények.

Egy ősrégi amerikai autó tép ki az Avenida Chapultepecből, befordul a sarkon; kólaszínű gyanta és poros tükörszilánkok fedik az egészet; csak a szélvédője látszik ki a koszos rétegből, de ez is fekete és üvegcsillogású. és legfeljebb olyan átlátszó, mint egy tintapaca; a férfit a naszád fegyver-gondolájára emlékezteti. Érzi, hogy ez a karnevál-szellem, ez a Cadillac, ez az olajfaló, ezüstmozaik köntösbe burkolózó relikvia fokozatosan felerősíti értelmetlen félelmét, ami lassan szilárd meggyőződéssé válik. Miért engedik meg, hogy még ez is beleokádja a mocskát az amúgy is elviselhetetlen levegőbe? Ki ül benne, ki gubbaszt a fekete szélvédő mögött? Remegve az elhaladó kocsi után néz.