Vártam, hogy bejelentik az indulást, jelzőfények gyulladnak ki, felszólítanak, hogy csatoljuk be az öveket, de semmi sem történt. A mennyezeten homályos árnyak futottak hátrafelé, mintha papírból kivágott madarak sziluettjei suhannának fölöttünk. Mi a fenét akarhatnak ezekkel a madarakkal? — töprengtem, persze hiába. — Talán jelentenek valamit? Már belefásultam, hogy állandóan figyelnem kell, nehogy valamit rosszul csináljak. És így megy ez négy napja. Első perctől fogva. Folyton az események mögött kullogok, állandóan erőlködöm, hogy megértsem, amit mondanak, vagy ami történik. Ez az örökös feszültség már igencsak hasonlít a kétségbeeséshez. Biztos, hogy a többiek ugyanezt érzik, de sohasem beszéltünk róla, még magunk között sem. Inkább mókáztunk, hogy micsoda vasgyúrók vagyunk, mennyi fölös energia buzog bennünk. Persze, ami azt illeti, csakugyan vigyáznunk kellett — eleinte valahányszor fel akartam állni, a mennyezetig szökkentem, és bármit vettem a kezembe, olyan könnyűnek éreztem, mintha üres papírzacskó volna. De a testemen uralkodni gyorsan megtanultam. Már senkinek sem morzsolom össze az ujjait, amikor kezet fogunk. Ez egyszerű. És sajnos, a legkevésbé fontos.

Bal oldali szomszédom — zömök, barnára sült, túlságosan csillogó szemű férfi (talán kontaktlencsét visel) — egyszerre csak eltűnt: foteljának oldalfalai megnőttek és összezárultak, tojásdad gubót alkotva. Más utasok is ilyen fülkékbe, virágkehely-koporsókba bújtak. Vajon mit csinálnak oda bent? De hát folyton hajmeresztő furcsaságokba ütközöm, és igyekszem minél kevesebbet bámészkodni, legalábbis amíg engem nem érint a dolog. Érdekes, hogy amikor viszont minket bámultak, megtudva, kik vagyunk, az nemigen zavart. Az elképedt pillantásokkal nem törődtem, pedig rögtön rájöttem, hogy csodálatnak nyoma sincs bennük. Inkább azokat utáltam, akik gondoskodtak rólunk — az Adapt munkatársait. Elsősorban persze Abs doktort, mert úgy bánt velem, mint orvos az abnormális betegével: megjátszva, hogy teljesen normálisnak tartja.