Őszintén szólva, egész ügyesen színészkedett, de ha végképp kiesett a szerepéből, akkor áttért a tréfálkozásra. Torkig vagyok a közvetlen, joviális modorával. Ha megkérdezik azokat a bámész járókelőket (legalábbis én így gondoltam), mind azt mondta volna, hogy én vagy Olaf ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők — nem annyira minket láttak különösnek, inkább a múltunkat: az a rendkívüli. Abs doktor ellenben, mint az Adapt minden munkatársa, jól tudta, hogy mi valóban mások vagyunk. És ez a másság nem kiemel, hanem csak gátol bennünket, gátol a mindennapi életben, a legegyszerűbb csevegésben — mit csevegés! — , még egy ajtó kinyitásában is, mert kilincsek már nem léteznek, mit tudom én, ötven vagy hatvan éve.

Váratlanul indultunk. A gravitáció hajszálnyit sem változott, a szigetelt utastérbe semmilyen hang nem hatolt be, a mennyezeten ugyanúgy suhantak az árnyak — talán a sokéves gyakorlat, a régi ösztön súgta meg egyszerre csak, hogy az űrben vagyunk, mert bizonyosság volt, nem feltételezés.

De máson járt az eszem, míg hátradőlve, kinyújtott lábbal, mozdulatlanul pihentem. Túl könnyen megengedték, hogy a saját fejem után menjek. Még Oswamm se tiltakozott túlságosan a döntésem ellen. Elsoroltak Absszal egypár bágyadt ellenérvet — én magam jobbakat tudnék kitalálni. Csak ahhoz ragaszkodtak, hogy ki-ki külön repüljön. Még azt sem vették zokon, hogy Olafot fellázítottam, pedig ha én nem erősködöm, ő még maradt volna. Szöget ütött a fejembe, hogy ilyen simán megy minden. Én bonyodalmakra számítottam, attól féltem, az utolsó pillanatban közbejön valami, és meghiúsul a tervem, de semmi sem történt, és lám, repülök. Még tizenöt perc, és véget ér ez az utolsó utazásom.

Amit kieszeltem, meg ahogyan előálltam, hogy korai távozásomat kiharcoljam, az szemlátomást nem lepte meg őket. Katalógusukban nyilván szerepel az ilyen reakció, a magamfajta nehéz fiúk szokásos viselkedési mintája, még sorszáma is van a pszichotechnikai táblázataikon. Megengedték, hogy elrepüljek — de miért? Mert tapasztalatból tudják, hogy úgysem boldogulok? De mibe bukhatnék bele, mikor egész „önálló” kalandom abból áll, hogy átrepülök az egyik pályaudvarról a másikra, ahol vár valaki a földi Adapttól, és az én dolgom mindössze annyi, hogy megtaláljam ezt az embert a megbeszélt helyen?