— Nais. — suttogtam. Lehanyatlott a karom.

— Ne gyere közelebb!

— Hiszen te magad mondtad.

Kábán meredt rám.

Átmentem a szobán. Úgy követett a tekintetével, mintha ketrec rácsa mögül nézne.

— Megyek — mormoltam. Nem válaszolt. Szerettem volna hozzátenni még valamit, csak néhány szót, hogy bocsánatot kérjek, köszönetet mondjak, ne így menjek el, de képtelen voltam rá. Ha csak úgy félne tőlem, mint nő a férfitól, aki idegen, ismeretlen, akár ijesztő, annyi baj legyen — csakhogy ez egészen más. Ránéztem, és éreztem, hogy elönt a düh. Elkapom azt a csupasz, fehér vállát, megrázom.

Sarkon fordultam, és elrohantam. A külső ajtó egy lökésre kinyílt, a nagy folyosó majdnem sötét volt. Nem találtam meg az erkélyre vezető kijáratot, de halvány, kékes fényű hengerekre bukkantam — liftek. Amelyikhez odaléptem, már jött is föl; talán csak rá kell lépni a küszöbére. A lift hosszan vitt lefelé. Hol sötét rétegeket láttam, hol a födémek belül vöröses, fehér csíkjait, akár a zsírréteggel borított izmok; egyre suhantak fölfelé, nem győztem számolni őket. A lift csak süllyedt, ereszkedett, le az akna feneketlen mélységébe, mintha ez a biztonságos álomba merült, óriási épület szabadulni akarna tőlem; végül kinyílt az átlátszó henger, és én elindultam vaktában előre.

Zsebre tett kézzel, hosszú, kemény léptekkel róttam a sötét utcát. Mohón szívtam be a hűvös levegőt, éreztem orrcimpám remegését, szívem lassú, egyenletes lüktetését. Az úttest mély réseinek fényét el-eltakarták az átsuhanó, nesztelen gépek, járókelőt sehol sem láttam. Sötét sziluettek között erős fény ragyogott, gondoltam, talán szálloda. De csak kivilágított mozgójárda volt. Ráléptem. Valamiféle szerkezet fehér ívei úsztak el fölöttem, messze, sötét épületek homlokzatán fényújság apró betűi vonultak. A mozgójárda hirtelen befutott velem egy világos helyiségbe, és véget ért.