— Nincsenek ilyenek — mondta. Azt hittem, rosszul hallok.

— Mi?!

— Nincsenek — ismételte. — Azt robotok csinálják.

Elhallgattunk. Azon tűnődtem, hogy nem lesz könnyű megemésztenem ezt az új világot. És hirtelen eszembe villant egy furcsa gondolat, azért furcsa, mert nem vártam volna magamtól, ha csak elméleti lehetőség formájában merül fel a téma: úgy éreztem, ez az eljárás, amely elpusztítja a bennük rejlő gyilkost. nyomorékká teszi őket.

— Nais — mondtam —, nagyon késő van. Legjobb lesz, ha megyek.

— Hová?

— Nem tudom. Igaz is! A pályaudvaron várt rám egy ürge az Adapttól. Egészen megfeledkeztem róla! Képtelen voltam megtalálni, tudod. Na mindegy, majd keresek egy szállodát. Vannak, ugye?

— Vannak. Te hová való vagy?

— Ide. Itt születtem.

Megint rám tört az érzés, hogy minden valószerűtlen, talán puszta képzelődés az a régi város, amely csak bennem létezik, meg ez a kísértetváros, ahol óriásfejek néznek be a szobákba — egy pillanatig úgy rémlett, a fedélzeten vagyok, és ez is csak álom, a szokottnál élesebb rémálom a visszatérésről.

— Bregg — hallottam valahonnan messziről Nais hangját. Összerezzentem. Egészen megfeledkeztem róla.

— Igen. itt vagyok.

— Maradj.

— Tessék? Hallgatott.

— Azt akarod, hogy maradjak itt?

Nem válaszolt. Odamentem, fölé hajolva megfogtam hűvös vállát. Magamhoz vontam, akaratta-lanul fölkelt a fotelból. Feje hátrahajlott, fogai megcsillantak, nem az ölelésére vágyódtam, csak hogy azt mondjam neki: „hiszen félsz tőlem” — és ő azt felelje: „nem félek”. Semmi többet. Lehunyt pillái alól hirtelen kivillant a szeme fehérje, arca fölé hajoltam, s közelről belenéztem üveges szemébe, mintha félelmét akarnám megismerni, megosztani vele. Ki akarta tépni magát a karomból, lihegve kapálózott, de nem is éreztem, csak amikor már sikoltozott: „Ne! Ne!” — akkor engedtem el. Majdnem elesett. A falhoz hátrált, a mennyezetig érő, nagy, pufók arc elé, amely folyton beszélt ott az üveg mögött, lendületesen mozgatva óriási száját, húsos nyelvét.