Odabent két, kerék nélküli autó állt, néhány lámpa világított, alattuk pedig három férfi élénken hadonászott, mintha veszekedne. Hozzájuk léptem.

— Halló, uraim!

Rám se néztek. Tovább hadartak, a felét se értettem: szusz mán, szusz mán — sipogta a legkisebbik, pocakos. Magas sapka volt rajta.

— Uraim, én szállodát keresek. Merre van itt.

Rám se hederítettek, mintha ott sem volnék. Feldühödtem. Szó nélkül közéjük léptem. A legközelebbi — láttam, ahogy szeme fehérje bambán csillan, ajka remeg — selypegősen vágott vissza:

— Méj pont én szusz? Szusz te magad!

Éppen mintha nekem mondaná.

— Süketek vagytok? — förmedtem rájuk, és egyszer csak onnan, ahol álltam, mintha belőlem, az én mellemből jönne, vad sipítás tört fel:

— Na megállj! Majd adok én neked!

Hátraugrottam, ekkor előtűnt a hang tulajdonosa, a sapkás, kövér fickó — meg akartam ragadni a karját, de ujjaim átsiklottak rajta, és a levegőbe markoltak. Döbbenten álltam, ők meg tovább fecsegtek; egyszer csak úgy éreztem, az autók fölötti sötétségből, fentről, valaki rám néz. Közelebb mentem a fénykörhöz, és arcok halvány foltjai tűntek elő — valami erkélyféle volt odafent. Vakított a lámpa, nem sokat láttam, de ahhoz eleget, hogy rájöjjek, mekkora bolondot csináltam magamból. Menekültem onnan, mintha kergetnének. A következő, meredek utca mozgólépcsőben végződött. Gondoltam, elvisz egy inforhoz, hát ráléptem sápadt arany lépcsőfokaira. Kerek kis térre jutottam. Közepén üvegesen átlátszó, magas oszlop állt, és valami táncolt benne, bíbor, barna és ibolyaszínű, semmihez sem hasonlító figurák, életre kelt, absztrakt szobrok, de nagyon mulatságosak.