Hanem, mi? — tűnődtem, de inkább lenyeltem a kérdést.

— Jól van. — mondtam. — Ez itt mennyibe kerül? Halványkék limuzin volt, süllyesztett, ezüstös reflektorokkal.

— Négyszáznyolcvan it.

— De Klavestrába kellene szállítani — mondtam. — Ott béreltem villát. A pontos címet megadhatják itt a szomszéd utazási irodában.

— Semmi akadálya, uram. Majd elküldöm röppel. A szállítás semmibe sem kerül.

— Tényleg? Én is röppel utazom oda.

— Akkor csak közölje az időpontot, odaszállítjuk a röpjéhez, így a legegyszerűbb. Persze, ha másképp kívánja.

— Nem, dehogy is. Úgy éppen jó lesz.

Kifizettem a kocsit — már egész ügyesen bántam a kalterral —, és élvezettel szívva be a lakk és az autóabroncsok szagát, kisétáltam a régiségboltból.

A ruhavásárlás ellenben pocsékul ment. Szinte egyetlen ismerős ruhadarabot sem találtam. Rájöttem viszont, mi a titkuk a rejtélyes palackoknak a „Fürdőköpenyek” feliratú szállodai szekrénykében. Nemcsak a fürdőköpeny, hanem minden ruhadarab, a harisnya, pulóver, fehérnemű is úgy készül most, hogy palackból fröcskölik ki az anyagát. Értettem én, hogy a nőknek tetszik a dolog, hiszen így minden alkalomra új öltözéket remekelhetnek maguknak néhány vagy akár tucatnyi palackkal: a permet azonmód különféle sima vagy bolyhos kelmékké dermed, lehet belőle selyem, bársony, szőrme vagy rugalmas fém is. Persze, nem minden nő alkotja maga a ruhakölteményeit, erre valók a divatformázó művészek és a difószalonok (tehát ezzel foglalkozik Nais!), de az így készülő, testhez simuló holmikhoz nem sok kedvet éreztem. Fölösleges fáradságnak találtam, hogy minden felöltözésnél palackokkal bíbelődjek.

Akadt néhány kész ruhadarab, de azok meg nem fértek rám, még a legnagyobb is jó négy számmal kisebb az én méretemnél. Végül rászántam magam a palackos holmira, mert láttam, hogy az ingem már nagyon a végét járja.