— Nem, hiszen ők a földszintet vették ki. Az emelet kizárólag az öné lesz.

— Jó. És hogyan jutok oda?

— Röppel a legjobb.

— Akkor mi a teendőm?

— Elküldöm önért a röpöt, ha közli, melyik napon és hány órára küldjem.

— Telefonálok majd a szállodámból, jó lesz?

— Természetesen. A bérleti díj a beköltözéstől számít.

Mihelyt kiléptem, máris terveket kovácsoltam. Vásárolok könyveket és egy-két sportszert. Legfontosabbak azonban a könyvek. Néhány szakfolyóiratra is elő kell fizetnem. Szociológia, fizika. Rengeteget haladhattak több mint száz év alatt. Ja, igaz, ruhákat is kell vennem.

Csakhogy megint másképp alakult. A sarkon túl, alig hittem a szememnek, megláttam egy autót. Igazi autót. Talán nem egészen olyat, amilyenekre emlékeztem — szögletesebb volt a karosszériája. De mégiscsak igazi autó, kerekekkel, ajtókkal, volánnal — és mögötte még egypár hasonló. Kirakatban álltak, rajta nagybetűs felirat: RÉGISÉGEK. Bementem. A tulajdonos — vagy eladó — ember volt. Kár, gondoltam.

— Lehet itt autót vásárolni?

— Természetesen. Milyet óhajt?

— Sokba kerülnek?

— Négyszáz és nyolcszáz it között vannak az áraink.

Jó drágák, gondoltam. De hát a régiségek sohasem olcsók.

— És használhatom is az autót? — kérdeztem.

— Hogyne. Igaz, nem mindenütt, vannak helyi tilalmak, de általában igen.

— És az üzemanyag? — firtattam óvatosan, mert fogalmam sem volt, mi lehet a motorházban.

— Azzal semmi gond. Egyetlen töltés elég a kocsi egész élettartamára. Beleértve természetesen a parasztátokat.

— Rendben van — mondtam. — Erős, teherbíró kocsit szeretnék. Nem kell nagynak lennie, csak gyors legyen.

Beljebb tessékelt a hatalmas terembe, az autók közé. Mind úgy csillogott, mintha vadonatúj volna.

— Persze a suhanókkal nem versenyezhet — magyarázta az eladó —, de hát az autó ma már nem közlekedési eszköz.