Bikov a Vénusz színes fényképére pillantott — bársonyosfekete alapon sárgás korong, kékes és narancsszínű árnyékok csíkozzák be —, majd becsapta a nehéz kötetet… Egy sor próbálkozás, hogy leszálljanak a Vénuszra, s közvetlenül a felszínén folytassanak kutatásokat, nem járt sikerrel.” Rövid és világos megfogalmazás. Igen, voltak próbálkozások. Bikov felidézte magában mindazt, amit könyvekből, tévéelőadásokból és a TASZSZ rövid, száraz közleményeiből tudott.
Három évtizeddel az első holdutazások után a Földtől másfél milliárd kilométerre már szinte minden objektum ismert volt az ember előtt. Új tudományágak jelentkeztek, a Hold, a Mars, a Merkúr, az óriásbolygók és néhány aszteroid nagyobb holdjának planetográfiája. A bolygóközi űrhajósok, különösen azok, akik hónapokon, sőt éveken át a Földtől távol dolgoztak, hozzászoktak a Hold-síkságok évszázados porrétegeződéseihez. a vörös sivatagokhoz és a szakszaul csenevész ligetecskéihez a Marson, a Merkúr jeges szakadékjaihoz és fehéren izzó fennsíkjaihoz, az idegen égboltokhoz, melyeken egyszerre több hold világított, a Naphoz, mely itt vakító csillaghoz volt hasonlatos. Száz és száz űrhajó szelte át minden irányban a Naprendszert. A világűr meghódításának új korszaka — a “nehéz” óriásbolygók: a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Vénusz birtokbavételének kora köszöntött be.
A Vénusz a földi kutatók figyelmei korán felkeltette. Közelsége a Földhöz és a Naphoz, egyes fizikai jellemzőinek ismert hasonlósága a földiekéhez, ugyanakkor a szerkezetére vonatkozó hiteles adatok teljes hiánya vonzotta a bolygóközi űrkutatókat.