Először, mint mindig, pilóta nélküli szerkezeteket bocsátottak útjukra Az eredmények elkedvetlenítették a kutatókat. A sűrű, az óceáni iszapra emlékeztető felhőtakarón keresztül semmit nem lehetett látni. Normál és infravörös fotóanyagok száz kilométerei egy és ugyanazt mutatták: áthatolhatatlan, minden bizonnyal igen vastag, egynemű, fehér ködfüggönyt. A rádióoptika sem igazolta a reményeket. A Vénusz légkörében a rádióhullámok vagy nyomtalanul elnyelődtek, vagy visszaverődtek az atmoszféra legfelső rétegeiből. A lokátorok képernyői vagy feketék maradtak, vagy egyenletes, semmit ki nem mutató fénnyel vibráltak. A telemechanikus és kibernetikus lánctalpas laboratóriumoktól, melyek oly kiválóan szerepeltek a Hold és a Mars korábbi kutatásánál, ezúttal semmiféle jelzést nem kaptak. Nyomtalanul, örökre elvesztek a sűrű, szürkésrózsaszín felhőóceán fenekén.

Ekkor mindenre elszánt kutatók indultak a Vénusz rohamára. Három, a kor legmodernebb technikai berendezéseivel felszerelt, a világ legjobb űrhajóin repülő expedíció bukott le egymás után a rejtélyes bolygó légkörébe. Az első űrhajó, anélkül hogy valamiféle jelt adott volna magáról, elégett. A második űrhajó megfigyelői homályos felvillanást észleltek azon a helyen, ahol az megkezdte a leszállást, majd a személyzet húsz perc múlva jelezte, hogy hajójukat hihetetlen erejű légköri áramlások ragadták magukkal. Azután ők is örökre elhallgattak. A harmadik expedíciónak sikerült szerencsésen leszállni a bolygó felszínére. A csalóka vénuszi légkör különös szeszélye folytán lehetségessé vált, hogy egy teljes napon keresztül fenntartsák velük a kapcsolatot. Az expedíció vezetője homokviharokról, sziklákat levegőbe emelő forgószelekről, bíborszínű sötétségről számolt be. Majd ez az expedíció is elhallgatott, hogy azután néhány nap múlva valaki hadarva belemondja a mikrofonba: “Forróság, forróság, forróság…” S az összeköttetés ezzel megszakadt.