Három expedíció pusztulása, ráadásul ilyen rövid idő alatt — ez már sok volt! Bebizonyosodott, hogy a Vénuszt csupán igen gondos előkészítés után lehet ismét ostrom alá venni. Aprólékos, sokoldalú és alapos felderítésre volt szükség. Felszereltek néhány mesterséges űrállomás-obszervatóriumot, s ezeket több száz automata berendezéssel látták el. Automatikus felderítő szondákat bocsátottak útnak, felhasználták az infravörös és elektronikus optikát, ionoszkopikus berendezéseket és még sok mást. A kapott információkat a világ leghatalmasabb elektronikus számítógépei folyamatosan dolgozták fel. A Vénusz sztratoszféráját a tudósok meglepő tüzetességgel vizsgálták. Végül kellő pontossággal megállapították a Vénusz tengely körüli forgásának egy periódusát.

Összeállították a Vénusz hegyláncainak hozzávetőlegesen pontos térképét. Megmérték a bolygó mágneses mezőit. A munkálatok módszeresen és céltudatosan folytak.

Francia mesterséges hold fokozott ionizációt fedezett fel a Vénusz egy körzetében. Ezt a felfedezést nemsokára szovjet, kínai és japán tudósok is megerősítették. Kiderült, hogy a különösen magas ionizált terület körülbelül félmillió négyzetkilométert tesz ki, s periodikusan a bolygó felszínének egy bizonyos területén rögzíthető, nem függ össze a vastag felhőtakaróval, következésképp légköri eredete kizárt. Nem maradt más hátra, mint hogy feltételezzék, az ionizációs forrás a Vénusz szilárd felszínével függ össze. Ha az ionizációi radioaktív sugárzás váltotta ki, ennek forrása csak eddig nem tapasztalt koncentráltságú radioaktív érclelőhely lehet — Az “Urán Golkonda” elnevezés magától ajánlkozott.

A dolog ekkor új fordulatot vett. Ami a nehéz aktív elemeket illeti, az emberiség még mindig szűkölködött bennük. A hasadó elemek bányászata lassan fejlődött: legalábbis az aktinoid elemek iránti kereslet jóval meghaladta a dúsító üzemek teljesítményét, mesterséges előállításuk pedig túlságosan sokba került. A Vénusz iránti, tisztán akadémikus kíváncsiságot gyakorlatibb érdeklődés váltotta fel.