— Világos.

— Általában ilyenkor gondolkodási időt szoktak adni. Egy hetet, néha egy hónapot. Most nem várhatunk. Döntsön.

Alekszej Petrovics. Figyelmeztetem: ha csak egy kicsit is ingadozik, azonnal mondjon nemet. Nem sértődünk meg.

Bikov elnevette magát.

— Nem. Krajuhin elvtárs, nem mondok nemet. Ha úgy gondolja, hogy megbirkózom a feladattal, akkor állok elébe. Természetesen egy kicsit váratlanul ért a dolog, de semmi baj, majd megszokom. Szóval elfogadom, — Nos, akkor remek.

Krajuhin nyugodtan bólintott, s egy pillantást vetett az órájára.

— Még valamit! Az expedíció viszonylag rövid ideig fog tartani, nem tovább másfél hónapnál. Megfelel magának?

— Megfelel…

— A magára váró munkát most nem részletezem. Később megtudja. Kevés az időnk. Kérem, csak azt ne feledje, hogy holnap repülünk.

— Holnap? A Vénuszra?

— Nem, a Vénusz még egy kicsit távolabb van. Egyelőre maradunk a Földön. Csak nem Moszkvában, hanem másutt.

Mellesleg, hol a csomagja?

— Lent a ruhatárban. Nincs sok holmim, egy bőrönd és egy térképtáska. Nem gondoltam…

— Ez nem fontos. Hol akar megszállni? Javasolnám a Prága-szállót. Itt van a közelben.

Bikov biccentett. — Tudom. Jó szálló.

— Nagyon jó szálló. Most elengedem, hanem — ismét az órájára pillantott — úgy két óra múlva, pontosan tizenkét óra nulla nullakor, űrhajós barátom, ismét jöjjön ide. Itt megtud egyet s mást. Nem ebédelt? Természetes, hogy nem. Az ebédlő a tizenharmadik emeleten van. Ebédeljen meg, pihenjen egy kicsit a könyvtárban vagy a klubban, ki se kell mennie az épületből, s tizenkét óra nulla nullakor jöjjön vissza. No, menjen. Most néhány embernek még megmosom a fejét.

Bikov még mindig egy kicsit izgatottan felállt, s habozva teltette az öt már régóta izgató kérdést.

— Krajuhin elvtárs, hogy hívják teljes nevén ezt az intézményt? A kiküldetési papíron ez áll: BKÁB. De azt hiszem, hogy nem jól fejtettem meg, mit is jelent.