— No, nem olyan bűnös lélek, hogy ne tehetné meg.

Különben sem a paradicsomi ligetekbe küldjük. Lehet, hogy talán… — Krajuhin előrehajolt, s halkabban folytatta: — Fél?

Bikov elgondolkozott.

— Természetesen félek kicsit — ismerte be. — Sőt, egyszerűen félek. Hiszen… lehet, hogy nem boldogulok a feladattal. Igaz, ha csak azt várják el, amit tudok, amire képes vagyok, akkor miért ne vállalnám? — Krajuhinra pillantott s elmosolyodott. — Nem, annyira azért nem félek, hogy visszautasítsam. Tudja, ez az egész olyan váratlanul ért. S azután meg, miért… olyan biztos benne, hogy nem vallok szégyent?

— Teljesen biztos vagyok benne, hogy megbirkózik a feladattal. Magától értetődik, hogy nehéz dolga lesz, borzasztóan, kimondhatatlanul nehéz dolga, bizonyára veszélyes helyzetekbe is kerül, olyanokba, amilyeneket egyelőre még csak nem is sejtünk… Maga azonban meg fog birkózni velük.

— Ezt maga jobban tudja, Krajuhin elvtárs.

— Igen, azt hiszem, hogy jobban tudom. Nos, Alekszej Petrovics, úgy gondolom, hogy ezután nem fog berohanni a minisztériumába, s nem fog könyörögni, hogy egészségi állapotára való hivatkozással vagy nehéz családi körülményei miatt mentsék fel állásából.

— Hogy képzeli?…

— Miért, maga hogy képzeli? — Krajuhin arca elsötétült — Voltak itt magánál különbek is, akik ebben a karosszékben ülve a legszégyenletesebb módon meghátráltak. — Tenyerét végighúzta az arcán. — Az igazat megvallva, én már régóta számon tartom magát, s örülök, hogy nem tévedtem.

Bikov zavartan hümmögött, s elfordította a fejét.

— Honnan ismer engem?

— A Dauge-expedíció nyomában indított mentővállalkozásból.

Ez az expedíció hozzánk tartozott, s attól kezdve figyeltem magát. Bekérettem a jellemzését és a személyi anyagát. S tessék, eljött az ide]e, és hivattuk.