Be kell vallanunk, hogy az irodalom még távolról sem készült fel arra, hogy ténylegesen megértse azokat az új létfeltételeket, amelyek oly váratlanul keletkeztek a háború utáni években, amikor a tudomány egyrészt végtelen hatalommal kecsegtette, másrészt ocsmány és értelmetlen pusztulással fenyegette az emberiséget.

Számos művész érzelmi zűrzavara nemcsak rengeteg pesszimista mű születését idézte elő, hanem azt is, hogy az írók és művészek bizonyos része teljesen elszakadt a reális élettől és érzékfeletti, egzisztencialista, absztrakt meg ehhez hasonló önkifejező próbálkozásokba fogott.

A jelen pillanatban különös figyelmet kell fordítani arra, hogy megismerjük az ember lelkiségét, világérzékelésének és társadalmi magatartásának törvényszerűségeit. Ez a megismerés alapvetően fontos lesz a magasabb típusú: a szocialista, de még inkább a kommunista társadalom szempontjából, mert ezekben majd nemcsak a társadalmi viszonyok; hanem maguk a termelő erők is az emberek tudatától és nevelésétől függenek.

A legújabb biológiai felfedezések fényében az ember pszichofiziológiájának kérdései megoldhatatlanul nehéz problémának bizonyultak a művészi igényű irodalmi kompozíció számára. Egy angol zoológus kijelentette, hogy az ember biológiájánál nincs bonyolultabb tárgy. Annak, aki a tanulmányozásába fog, egyszerre antropológusnak, demográfusnak, genetikusnak, történésznek, pszichológusnak és szociológusnak kell lennie. Ez pontosan ráillik az én regényemre is. A kelleténél jobban megterheltem tudományos adatokkal és magyarázatokkal, jóllehet megpróbáltam az anyagot ráépíteni egy dinamikus, kissé Haggard-féle kalandregény cselekményre.

Nehéz olyan művet írni, amelyben művészi szempontból egyensúlyban lennének az emberek bonyolult tudományos elképzelései, alakjai és érzelmei. Mindenesetre egy ilyen jövőbeli ideális regény megírása meghaladta az én erőmet. De ha ezt a regényt kísérletnek, helyesebben olyan műnek tekintjük, amely első ízben próbálja megközelíteni a jövő irodalmát, akkor szerintem megérdemli az olvasó figyelmét.