Befejezésül szeretném őszinte hálámat kifejezni azoknak az olvasóknak, akik — miután a regény folyóiratban megjelent — felkerestek soraikkal és hozzásegítettek ahhoz, hogy korrigáljam néhány hibáját és pontatlanságát, nevezetesen L. U. Dimarszkij, B. L. Efraimszon, B. P. Rappoport, L. P. Galkin és M. A. Beljajev orvosoknak, G. G. Permjakov írónak és keletkutatónak, Sz. I. Szkingyernek és sokan másoknak.
Moszkva, 1963 októbere.
I. Jefremov
PROLÓGUS
1916. március 5-én a pétervári Morszkaján megnyílt Alekszej Kozmics Gyenyiszov-Uralszkijnak, a neves szobrász- és ötvösművésznek, az uráli drágakövek gyűjtőjének a kiállítása.
Már odalent, a ruhatárban is — ahol az előzékenyen hajlongó szolgák nyüzsögtek, francia parfümök finom illata érződött és hölgyek vonultak méltóságteljesen suhogó, feszes ruhában — megállapíthatta az ember, hogy a kiállításnak nagy a sikere.
A Beszéd és a Pétervári Közlöny elismerően nyilatkozott a “hazafias művészetről”, így hát a főváros “előkelőségei” szintén hazafias tettnek tartották a kiállítás látogatását.
Pétervár borús nappali világánál komornak és üresnek hatottak az alacsony termek. Minden szoba közepén egy vagy két üvegezett tárló állt; bennük a legszebb uráli drágakövekből faragott kis méretű szoborcsoportok voltak láthatók. A kövek az időjárás szeszélyeitől és az emberi hajlék homályától független, saját fényüket sugározták.
Az a fiatal, sovány mérnök, aki kétsoros, hosszú ünneplő kabátot viselt, olyan mélyen elgondolkodott egy tárló előtt, hogy csak akkor fordult meg és üdvözölte szívélyes mosollyal a kecskeszakállú, piperkőc öltözékű, nagy darab embert, amikor az megérintette a vállát.