— Ivernyov — kiabálom, Makszimiljan Fjodorovics — kiabálom, de rám se hederít. Megdobogtatták bányászszívét a kövek? Vajon Alekszej Kozmics hol bányássza ezeket?

— Sok száz ember több évtizeden át gyűjtötte őket — válaszolt helyesbítőén a mérnök az utolsó kérdésre. — Valóban szépek… De amint itt állok, az jár a fejemben…

— Aha! Nem lett volna szabad ezeket a köveket és ezt a tudást semmiségekre fecsérelni!

A fiatal mérnök felrezzent.

— Milyen igaza van, Eduárd Eduardovics! No de menjünk, nézzük meg még egyszer.

Végigjárták a kiállítást, rövid időre megálltak egy-egy miniatűr szoborcsoport előtt, amelyeket maga a művész nevezett így. Egy ritka szép holdkőből faragott jegesmedve ült szelenitjégtáblán, mintegy védelmezve a lazúrkőből, vörös jáspisból és fehér márványból kimunkált háromszínű zászlót, a jégtábla körül pedig ametiszthullámok csapkodtak. Bársonyos zöld onixtalapzaton két, vörös kvarckőből faragott emberarcú disznó — Ferenc József, Ausztria-Magyarország császára és Abdul Hamid török szultán — egy szekeret húzott, ebben fekete turmalinból készült holló ült, német sisakban, hegyes dárdával felszerelve. A holló II. Vilmos híres, felfelé kunkorodó bajuszát viselte.

Aztán: az arany macskaszemű brit oroszlán; Franciaországot jelképező kecses leányalak, rendkívül sokféle árnyalatú amazonitból és jáspisból; az orosz állami címer sasa arannyal díszített hegyi kristályból, nagy smaragdszemekkel…

És végül: Kozma Krjucskov a nevezetes dárdájával és a rászúrt németekkel — kígyókőből, szokatlanul sötét színű ritka malachit talapzaton; csiszolt morionból faragott kövér szultándisznó, amely a Fekete-tenger partján felállított, topázból mintázott angol ágyú elől iszkol; a tengerpart széles hematit (vörös vasérc) lemez, csiszolt fekete színében vérpiros árnyalat, amely mintegy a Dardanellákban kiontott vérre emlékeztet…