— Ez mind így van — bólintott Ivernyov —, de… — Aztán kis tétovázás után kibökte: — Megnősülök, Eduárd Eduardovics!

— No hát! Gratulálok! Bocsánat, de az idősebb jogán megkérdem: olyan sürgős? Ami a korát illeti, helyénvaló a nősülés… de háború van!

– Épp ez az, hogy háború van! Háború, amely oly visszataszító, hosszadalmas és amelyre senkinek sincs szüksége. Az én Verám meg ápolónővérként akar szolgálni a fronton. Ő már ilyen. És mi sül ki ebből: én Szibériában, ő meg a fronton? De a házassággal visszatartom! — A mérnök elmosolyodott, de ez a mosoly valahogy félresikerült.

Anyert válasza komolyan csengett:

— Ha így áll a dolog, áldásom rá! Lakást már talált?

— Egy szépet, a Vaszilij-szigeten.

— Hívjon meg a lakodalomba, Makszimiljan Fjodorovics! Vallomása hízelgő számomra, a barátság jelének tartom. De ami a köveket illeti, valamit nem értek. Ha nem váltja ki a függőt, otthagyja Gyenyiszov-Uralszkijnak? Akkor már inkább én vásárolom meg! Apropó, milyen nevet adott az új kőnek?

— Még semmilyet! El akartam készíteni a leírását, de tudja, ezek a mai idők! Nekünk, geológusoknak nincs nyugtunk a termelő erőktől, attól a bizottságtól, aztán a Távol-Keleten is terveznek valamit, ön ezt nálam jobban tudja. Ha befejeződik a háború, isten segedelmével, nekivágunk a tudománynak!

— Ok van huszonkettő is, de a lényeg, hogy kifogyott a puskapor! — mosolyodott el Anyert. — Attól tartok, hogy nem a puskapor hiánya itt a fő ok. Cherehez la femme… No de a régi barátságunk kedvéért ez egyszer teljesítse a kérésemet.

— Jól van. De Alekszej Kozmics úgy megnyúzza Anyert tényleges államtanácsost, hogy a kőmetszés hasznosságáról szóló összes prédikációját elfelejti! Következésképpen, a köveket én váltom ki az ön számára! Még mindig ott lakik, ahol régen?