— Ugyanott, a Troickaja 23-ban. De itt jön maga Gyenyiszov. Most emlegettük, és máris megjelent.

A terembe belépett a minden drágakőkedvelő által jól ismert Gyenyiszov-Uralszkij, az ősi bányászfamília sarja, a berjozovszkiji ércbánya munkásának fia, Jekatyerinburg szülötte. Ez az orosz őstehetség volt a “kőmetszés utolsó kiemelkedő mestere Oroszországban” — írták róla a lapok. Kamaszkorában apa nélkül maradt, de azért eltartotta a családot, és a “mozaikképeivel”, vagyis kövekből kirakott tájképeivel még hírnevet is szerzett magának. A múlt század végén Gyenyiszov-Uralszkij, az akkor már neves kőfaragó művész a Műpártoló Egylet iskolájában tanult jóformán ingyen.

Ivernyov nézte a közeledő ismerős alakot, akinek engedetlen sörénye örökké kócos volt az óhitűekére emlékeztető, magas homlokú arcát keretező szakálla meg csomókban állt.

Gyenyiszov-Uralszkij már messziről azt kiáltotta: “Jónapot, Ivernyov!” — majd nyomban a mellette haladó magas férfihoz fordult és folytatta a félbeszakított beszélgetést.

— Ki az ott mellette, Eduárd Eduardovics, hiszen ön jól ismeri a petyerburgi, ejnye no, a pétervári társaságot?

— Elég fontos személyiség: Wittgenstein herceg!

— Ohó, a multimilliomos?

— Nem az! Az unokafivére. De ez is gazdag!

— Hát akkor várunk egy keveset. Menjünk le és szívjunk el egy cigarettát, este majd felhívom Alekszej Kozmicsot a lakásán.

— Nem, én máris megyek. Be kell néznem még az Orosz Orientalisták Társaságába, itt van a szomszédban, a Morszkaján — köszönt el Anyert.

Gyenyiszov-Uralszkij ahhoz a tárlóhoz kísérte a herceget, amelynek bársonyán a furcsa szürke kövek csillogtak.

– Íme, fenséges uram, a soha nem látott ritkaság — mondta, szokásához híven az “o” betűket hangsúlyozva, mivel szerette fitogtatni egyszerű népi kiejtését-ezekből a kövekből az egész Oroszországban, de valószínűleg az egész világon sincs több!