Frank Herbert
A Dűne
ELSŐ KÖNYV
A Dűne
A kezdet kezdetén kell a leggondosabban ügyelni rá, hogy meglegyen a dolgok egyensúlya. Ezt jól tudja a Bene Gesserit minden tagja. Aki tehát tanulmányozni kezdi Muad-Dib életét, az ne feledje el elhelyezni a korában: IV. Shaddam, a Padisah Császár uralkodásának 57-dik évében jött a világra. És különösen ne feledje el elhelyezni környezetében: az Arrakis bolygón. Ne tévesszen meg senkit az, hogy a Caladanon született, és ott élte le első tizenöt évét. Muad-Dib helye mindörökre az Arrakis, az a bolygó, amelyet Dűne néven ismernek.
Az Arrakisra való elindulás előtti héten, amikor már szinte elviselhetetlen őrjöngéssé fokozódott az utolsó napok sürgése-forgása, egy vénasszony jött látogatóba a fiú, Paul anyjához.
Meleg éjszaka volt a Caladan-kastélyban. Az ősi kőtömeg, mely huszonhat nemzedéken át szolgált az Atreides-család otthonául, most hideg verejtékes érzetet keltett, mint mindig, ha időváltozás közeledett.
Az öregasszonyt az oldalajtón engedték be, elhaladt a boltozatos folyosón Paul szobája mellett, és megengedték, hogy egy pillanatra megnézze az ágyban fekvő fiút. A majdnem a padlóig leeresztett függőlámpa halvány fényénél az álmából felriadt fiú csak egy vaskos női alakot látott az ajtóban állni, egy lépéssel anyja előtt. Az öregasszony árnyalakja boszorkányszerű volt — haja összegubancolódott pókhálóként fogta körül sötétbe borult arcát, melyből csak az ékkőként ragyogó szem világított.
— Nem kicsi a korához képest, Jessica? — kérdezte az öregasszony. Sípolt, dongott a hangja, mint egy felhangolatlan baliset.
Paul anyja lágy alt hangján válaszolt:
— Az Atreides-ivadékok közismerten későn szoktak növésnek indulni, Tisztelendő Anyám.