— A bolond válaszolt, báró!

— Láttál már Atreidest, aki ellenállt a színpadias gesztus lehetőségének? — kérdezte a báró. — És mit mond?

— Szerfelett goromba, báró. Csak „Harkonnennek” szólít! Semmi „Nagyuram és Becses Unokatestvérem”, semmi rang! Semmi.

— Nagyon jó név — dörmögte a báró, és a hangja türelmetlenségről árulkodott. — Mit üzen a kedves Leto?

— Ezt: „Visszautasítom ajánlatodat, hogy találkozzunk. Elégszer megismertem már csalárdságodat, s ezt tudja minden ember.”

— És? — kérdezte a báró.

— Folytatom: „A kanly művészetének még mindig vannak rajongói a Birodalomban.” És így írta alá: „Leto, Arrakis hercege.” — Piter hahotázni kezdett. — Arrakis hercege! Hát ez… hát ez már szinte sok!

— Elhallgass, Piter! — szólt rá a báró. A nevetés megszűnt, mintha kikapcsolták volna. — Szóval kanly, mi? — kérdezte a báró. — Vérbosszú? És ezt a hagyományokban oly gazdag, régi szót használja, hogy a tudomásomra hozza, komolyan gondolja!

— Te megtetted a békülés gesztusát — mondta Piter. — A formákat megtartottad.

— Túl sokat beszélsz Mentát létedre, Piter — mondta a báró. Magában azt gondolta: Hamarosan el kell tennem láb alól. Szinte semmi hasznát nem lehet már venni. A báró átható tekintettel nézte a szoba másik felében álló orgyilkosát, azt figyelte, amit általában először vettek észre rajta az emberek: a szemét, a kékséget a kékségben, a félig lehunyt pillák mögött, a szemet, amelynek egyáltalán nem volt fehérje.

Piter arcán széles mosoly ragyogott fel. Mintha vigyorgó álarc lett volna, benne a szempár, mint két sötét üreg.

— No de bárói Sohasem volt édesebb a bosszú! A csalárdság remekművét látjuk magunk előtt: Leto kénytelen elcserélni a Caladant a Dűnére — nincs más választása, hiszen a Császár utasítja rá! Micsoda tréfamester vagy te, báró!

A báró fagyos hangon rászólt: