— Szájmenésed van, Piter?

— Ugyan, báróm, csak örvendezem. Te viszont… te féltékenységet érzel.

— Piter!

— Hohó, báróm! Hát nem sajnálatos, hogy egymagad nem tudtad kifundálni ezt az elragadó fondorlatot?

— Egy szép napon megfojtatlak, Piter.

— Semmi kétség, báró. Végre! De a jótétemény sosem vész kárba, igaz?

— Mit vettél be, Piter, veritet? Vagy szemutát?

— A félelem nélküli igazmondás meglepi a bárót — mondta Piter. Összeráncolta a homlokát, az arcán most a feszült töprengés torzképe jelent meg. — Hohó! Az a helyzet, báró, hogy én mint Mentát, tudom, mikor küldöd el hozzám az ítéletvégrehajtót. Addig nem, amíg hasznomat veszed. Ha hamarabb megöletnél, pazarlás volna, mert még sok hasznomat lehet venni. Tudom, mire tanított meg az a szép Dűne bolygó — a takarékoskodásra! Igaz, báró?

A báró csak némán nézte Pitert.

Feyd-Rautha feszengett ültében. Ezek a civakodó bolondok! gondolta. A nagybátyám nem tud vitatkozás nélkül szóba állni a Mentátjával. Azt hiszik, nincs más dolgom, mint hogy a huzakodásukat hallgassam?

— Feyd — szólt oda a báró. — Amikor idehívtalak, azt mondtam, figyelj és okulj. Okulsz?

— Igen, bácsikám. — Ügyelt, hogy kellően alázatos legyen a hangja.

— Néha elgondolkodom ezen a Piteren — mondta a báró. — Én akkor okozok fájdalmat, ha szükséges, ő viszont… esküszöm, hogy kifejezetten élvezi! Ami engem illet, én még tudok szánalmat érezni szegény Leto herceg iránt. Dr. Yueh nemsokára elbánik vele, és azzal befellegzett az Atreideseknek. De Leto minden bizonnyal tudni fogja, kinek a keze irányította a befolyásolható doktort… és az a tudat borzasztó érzés lesz.

— Akkor miért nem arra utasítottad a doktort, hogy csendben és gyorsan döfjön egy kindzsalt a bordái közé? — érdeklődött Piter. — Szánalmat emlegetsz, de…

— A hercegnek mindenképpen tudnia kell róla, amikor a végromlását okozom — mondta a báró. — És a többi Nagy Házaknak tanulniuk kell belőle. A tudás megfékezi őket. Valamivel több mozgástérhez jutok. A szükség nyilvánvaló, de azért nem kell örülnöm is neki!