az adott pillanatnál… nem fogja föl, hogy a préda kipusztulhat… az állat rombol, de nem épít… az állati örömök az érzékelési szint közelében maradnak, nincs tudatos észlelés… az embernek koordináta-rendszer kell, hogy azon át lássa a világegyetemet… vállalt és akart tudatosság, ez kifeszíti a koordinátahálót… a testi integritás követi az idegvéráramot a sejtszükségletek legmélyebb tudatával összhangban… minden tárgy/sejt/lény mulandó… törekedj a dinamikus állandóságra a körülvevő…

Paul lebegő tudatállapotában egyenletesen hömpölygött körbe-körbe-körbe a „lecke”.

Amikor a hajnal sárgás fénye megérintette az ablakpárkányt, a fiú lehunyt szemhéján át érzékelte a fényt. Kinyitotta a szemét, meglátta a hálószoba mennyezetének ismerős gerendarajzolatát, meghallotta a kastélybeli sürgés-forgás ismerős neszeit.

Kinyílt az ajtó, az anyja nézett be. Bronzszínű árnyalatokban játszó haját fekete szalag fogta össze a feje tetején, ovális arca kifejezéstelen volt, zöld szeme komolyan nézett a fiúra.

— Ébren vagy — állapította meg. — Jól aludtál?

— Igen.

Paul szemügyre vette a nyúlánk alakot, érzékelte a feszültséget a válla tartásában, ahogy ruhát keresett a faliszekrényekben. Másvalaki talán nem vette volna észre a feszültséget, de Paulnak az anyja jól megtanította a Bene Gesserit-módszert: az aprólékos részletmegfigyelést. Jessica most megfordult, odanyújtott egy mérsékelten elegáns kabátkát. A zsebe fölött ott ékeskedett a vörös sólymos Atreides-címer.

— Siess, öltözz fel — mondta. — A Tisztelendő Anya már vár!

— Róla is álmodtam — mondta Paul. — Ki ez?

— Ő volt a tanítóm a Bene Gesserit-iskolában. Most a Császár Igazmondója. És Paul… — Tétovázott. — El kell mondanod neki az álmaidat.

— Jó. Őmiatta kaptuk meg Arrakist?

— Nem „kaptuk meg” Arrakist. — Jessica leporolt egy nadrágot, odaakasztotta a ruhaállványra az ágy mellé. — Ne várakoztasd meg a Tisztelendő Anyát!