— Óvatosságra lett nevelve, Tisztelendő Anyám.

Mitől fél úgy? csodálkozott magában Paul.

Az öregasszony egyetlen átfogó pillantással szemügyre vette Pault: az arca ovális, mint Jessicáé, de erős csontozatú… a haja mélyfekete, mint a hercegé, a szemöldöke vonala azonban az anyai nagyapjáé, akit nem szabad megnevezni, meg az a keskeny, gőgös orr is; az egyenes nézésű, zöld szempár pedig az öreg hercegé, a régen halott apai nagyapáé.

Bizony, ő volt az, aki tudta, mi a stílus — még a halálban is, gondolta a Tisztelendő Anya.

— Más a nevelés — mondta —, és más az alapfölépítés. Majd meglátjuk. — Az öreg szempár szigorúan rávillant Jessicára. — Hagyjál magunkra minket! Parancsolom, hogy foglald el magad a békéről való meditációval!

Jessica elvette a kezét Paul válláról.

— Tisztelendő Anyám, én…

— Jessica! Tudod, hogy meg kell lennie!

Paul értetlenül fölnézett az anyjára.

Jessica kihúzta magát.

— Igen… persze hogy tudom.

Paul tekintete visszaugrotta Tisztelendő Anyára. Óvatosságra intette nemcsak az udvariasság, hanem az is, hogy az anyja szemlátomást tisztelettel és félelemmel tekintett erre az öregasszonyra. Ugyanakkor haragos aggodalommal töltötte el az anyjából érezhetően sugárzó szorongás.

— Paul… — Jessica mély lélegzetet vett. — Ez a próba, amelyen át kell esned… ez nagyon fontos nekem.

— Próba? — A fiú fölnézett rá.

— Ne feledd, hogy hercegi sarj vagy — mondta Jessica. Sarkon fordult, és suhogó szoknyával, határozott lépésekkel kiment a szobából. Tompa kondulással csukódott be mögötte az ajtó.

Paul farkasszemet nézett az öregasszonnyal, uralkodott a haragján.

— Miféle dolog úgy elküldeni Jessica úrnőt, mintha holmi szolgáló volna?

Mosoly rezdült meg a ráncos, öreg száj szögletében.