Öt perc múlva nyílt ki újra. Noha semmi mozgást nem észlelt, Stormgren tudta, hogy immár ötven kilométerre távolodott el a Földtől, s itt van Karellen hajójának a belsejében. Megérkezett a főkormányzók világába, s körülötte mindenütt az ő titokzatos tevékenységük zajlik. Minden más embernél közelebb került hozzájuk, mégsem tudott többet a fizikai természetükről, mint az alatta lévő világ sokmilliónyi lakosa közül bárki.

A rövid folyosó végében volt a kis tanácsterem, s benne semmi más, mint egy szék, egy asztal és fölötte a képernyő. Minden úgy volt kialakítva, hogy semmit ne áruljon el azokról a lényekről, akik létrehozták.

A képernyő most is üres volt, mint mindig. Stormgren néha azt álmodta, hogy váratlanul megelevenedik, és felfedi a titkot, amely annyi gyötrelmes fejtörést okozott már a világnak. De az álom sohasem vált valóra; a sötét négyszög mögött rejtve maradt a végső titok. De ott rejtőzött az erő és a bölcsesség is, az emberiség iránt érzett határtalan és türelmes megértés — és ami a legérthetetlenebb volt, egyfajta derűsen mulató szeretet az alanyi bolygón nyüzsgő kicsiny lények iránt.

A rejtett hangforrásból ekkor megszólalt a Stormgren számára jól ismert, de a világ történelmében mindössze egyszer hallott nyugodt, sietséget nem ismerő hang. Csak a mélységéből és a zengéséből lehetett következtetni Karellen testi mivoltára, és ez nem mindennapi méretre utalt. Karellen nagy volt — meglehet, sokkal nagyobb, mint az ember. Ámbár néhány tudós az egyetlen beszéde alapján készített felvétel elemzése után arra a meggyőződésre jutott, hogy a hang géptől származott. Ezt az állítást Stormgren sohasem hitte el.

— Igen, Rikki, hallgattam a kis szóváltásotokat. Mi a véleményed Wainwright úrról?