— Becsületes ember, még akkor is, ha sok párthíve nem az. Mihez kezdjünk vele? A Liga önmagában nem veszélyes, de néhány szélsőséges tagja nyíltan erőszakot hirdet. Nem is tudom, nem kellene-e őrt állítanom a házam elé. De remélem, nem lesz rá szükség.

Karellen a maga olykor bosszantó módján nem foglalkozott a témával.

— Egy hónap telt el azóta, hogy ismertettük a Világszövetségre vonatkozó részleteket. Az engem nem elfogadók hét százalékában mutatkozott-e lényeges növekedés, illetve emelkedett-e az a tizenkét százalék, amely „nem tudom” választ adott?

— Még nem. De ennek nincs jelentősége; azt viszont aggasztónak találom, hogy még a támogatóid körében is terjed az a vélemény, hogy ideje volna már felhagyni ezzel a titkolózással.

Karellen sóhajtása technikailag tökéletes volt, de valahogy mégsem volt meggyőző.

— Te is így érzed, ugye?

A kérdés olyannyira szónoki volt, hogy Stormgren nem is óhajtott válaszolni rá.

— Nem tudom, valójában méltányolod-e, hogy ezek a körülmények mennyire megnehezítik a munkámat — folytatta komolyan.

— Az enyémet se könnyítik meg éppen — vágta rá majdhogynem szellemesen Karellen. — Jó volna, ha az emberek nem úgy gondolnának rám, mint valami diktátorra, és nem felejtenék el, hogy én csak amolyan polgári alkalmazottként próbálok érvényt szerezni egy olyan gyarmati politikának, melynek kialakításába nem volt beleszólásom.

„Ez — gondolta Stormgren — igazán lebilincselően volt megfogalmazva. Kérdés, hogy mennyi benne az igazság.”

— Valamivel meg tudod magyarázni legalább, hogy mire jó ez a rejtőzködés? Ingerel bennünket, hogy nem értjük, s ettől aztán szárnyra kapnak mindenféle szóbeszédek.

Karellen erre már elnevette magát; gazdag, mély tónusú hangja kissé túl pengő volt ahhoz, hogy emberi kacagásnál semmivel se legyen több.

— Most éppen mi vagyok? Tartja még magát a robotelmélet? Szívesebben lennék egy halom elektroncső, mint holmi százlábúféleség… ó, igen, láttam azt a karikatúrát a tegnapi Chicago Timesban! Azon gondolkodom, hogy elkérem az eredetit.