És akkor — csakúgy, mint ugyanebben a pillanatban Konrad Schneider is — Reinhold Hoffmann megértette, hogy elveszítette a versenyt. Megértette azt is, hogy nem hetekkel, hónapokkal maradt le, ahogy tartott tőle, hanem évezredekkel. A csillagok között némán úszó hatalmas árnyak, melyek magasabban voltak, semhogy mérföldben ki merte volna fejezni, úgy viszonyultak az ő aprócska kis Columbusához, ahogyan az a kőkorszaki ember farönkből kivájt kenujához. Éppúgy, ahogy az egész világ, Reinhold is elnézte egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig, milyen lenyűgöző méltósággal szállnak le e hatalmas hajók — aztán a halk sivítást is meghallotta, ahogy áttörték a sztratoszféra vékony légrétegét.

Nem érzett sajnálatot, amiért egy élet munkája semmivé vált. Azon munkálkodott, hogy az embereket eljuttassa a csillagokba, és amikor bekövetkezett volna a siker pillanata, a csillagok — a távoli, közömbös csillagok — jöttek el hozzá. Ez volt az a pillanat, amikor a történelem visszatartotta a lélegzetét, amikor a jelen elvált a múlttól, ahogy a jéghegy válik le fagyott sziklaszülőjéről, hogy magányosan, büszkén induljon ki a nyílt tenger felé. Egyszerre semmivé vált mindaz, amit az elmúlt korok valaha is elértek, s Reinhold agyában egyetlen gondolat lüktetett szünet nélkül: Az emberi faj nincs többé egyedül.

Az Egyesült Nemzetek főtitkára mozdulatlanul állt a nagy ablaknál, s nézte a lenti, nyüzsgő forgalmú 43.

utcát. Néha eltöprengett, vajon jót tesz-e az embernek, ha ilyen magasan a többiek feje fölött dolgozik.

A tárgyilagosság szempontjából bizonyára, csakhogy az nagyon könnyen átcsaphat közömbösségbe. Vagy csak arról van szó, hogy magyarázatot szeretne találni a felhőkarcolók iránti ellenszenvére, amely húszévnyi New Yorkban lakás után sem csökken benne?