Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, de nem nézett hátra, amikor Pieter van Ryberg belépett a szobába. Most jött az a néhány pillanatnyi, szabályszerűen bekövetkező csönd, amely alatt Pieter rosszalló arccal nézte a hőmérőt; állandó tréfálkozás tárgya volt ugyanis, hogy a főtitkár a legszívesebben egy hűtőszekrényben lakna. Stormgren megvárta, míg helyettese odamegy hozzá, s csak akkor fordította el a tekintetét az alanti megszokott, mégis mindig lenyűgöző látványtól.

— Késnek — mondta. — Wainwrightnak már öt perce itt kellene lennie. — Épp most üzentek a rendőrségtől. Egész kis felvonulás keletkezett körülötte, s ettől elakadt a forgalom.

Most már azonban bármelyik pillanatban megérkezhet.

Van Ryberg elhallgatott, aztán hirtelen azt kérdezte — Még most is helyesnek tartja, hogy fogadja őt?

— Attól tartok, már kicsit késő lenne visszakozni. Végtére is beleegyeztem, ámbár maga is tudja, hogy nekem sohase jutott volna az eszembe.

Stormgren az íróasztalához ballagott, és szórakozottan kézbe vette híres, urániumból készült levélnehezékét.

Nem volt ideges legföljebb bizonytalan. Egyszersmind örült is, hogy Wainwright késik, mert ez valamelyes erkölcsi fölényt fog biztosítani neki a tárgyalás megkezdésekor. Az efféle apróságoknak nagyobb befolyásuk volt az emberek ügyeire, mint holmi logikus okfejtéseknek vagy észérveknek, ahogy az várható volna.

— Itt vannak! — kiáltott fel Ryberg, az arcát egészen az ablaküveghez nyomva. — A Sugárúton jönnek… bő háromezren lehetnek szerintem.

Stormgren fölkapta a jegyzetfüzetét, és a helyettese mellé állt. Félmérföldnyire lehetett az a kicsiny, de elszánt sokaság, amely lassan közeledett a főtitkári épület felé. Zászlókat lobogtattak, amelyek feliratát ugyan ebből a távolságból nem lehetett látni, de Stormgren tudta jól, milyen üzenetet hordoznak. A forgalom monoton lármája fölött már hallani lehetett az éneklő hangok baljós ritmusát. Váratlanul hullámzott át rajta az undor.