Ismerős hang szólalt meg közvetlenül mellettük:

— Üdvözlet, trágyahordók. Hogy áll a nagy Kísérlet?

Izja Katzman volt, teljes életnagyságban — borzasán, kövéren, koszosán és, mint mindig, elviselhetetlenül életvidáman.

— Hallottátok? Van egy projekt a bűnözés problémájának végleges megoldására.

Felszámolják a rendőrséget. Helyette éjszakánként kiengedik az utcára az elmebetegeket. A banditáknak és a huligánoknak végük — mostantól csak a bolondok merészkednek éjszaka az utcára.

— Nem valami szellemes — jegyezte meg szárazon Andrej.

— Még hogy nem? — Izja felkapaszkodott a lépcsőre, és bedugta fejét a kocsiba. —

Szerintem nagyon is. Rendkívül szellemes! Nem jár pluszköltséggel. Az elmebetegek állandó lakóhelyükre zsuppolásáról reggelente a házmesterek lesznek kötelesek gondoskodni…

— Amiért is a házmestereknek ellátmánykiegészítésként egy liter vodka jár majd —

kapcsolódott bele a játékba Andrej, amivel érthetetlenül fellelkesítette Izját, aki furcsa torokhangokat hallatva vihogni kezdett, fröcsögött a nyála, a levegőt csépelte kezével.

Donald hirtelen elkáromkodta magát, feltépte a kocsiajtót, kiugrott, és eltűnt a sötétben.

Izja rögtön abbahagyta a vihogást, és nyugtalanul megkérdezte:

— Mi baja van?

— Nem tudom — felelte borúsan Andrej. — Talán tőled kapott hányingert… Egyébként már néhány napja ilyen.

— Tényleg? — Izja a sofőrfülke fölött Donald után bámult. — Sajnálom. Jó ember. Csak egyszerűen képtelen az alkalmazkodásra.

— És ki képes rá?

— Én alkalmazkodóképes vagyok. Te is az vagy. Van is alkalmazkodóképes… Donaldot viszont mostanában folyton kihozza a sodrából, hogy órákig sorba kell állnia, míg lerakhatja a szemetet. Mi a fészkes fenének kell ide nyilvántartó hivatalnok? Mit tart nyilván?