— Valószínűleg tudták — felelte egykedvűen Donald, miközben a kocsi átgázolt egy fekete vízzel teli félelmetes gödrön.

— Akkor meg miért…

— Senki nem születik tolvajnak. Tolvajjá később lesz. Meg aztán köztudott: “Honnan tudhatnánk, mire van szükség a Kísérlethez? A Kísérlet, az Kísérlet…” — Donald hallgatott egy ideig. — A futball, az futball, a labda gömbölyű, a pálya pedig szögletes, győzzön a jobbik…

Az utcai lámpák elfogytak, a Város lakott részét maguk mögött hagyták. A hepehupás utat kétoldalt elhagyatott romok kísérték: földbe süppedt, torz alapokon meredező, értelmetlen oszlopsorok, gerendákkal alátámasztott falak, az ablakok helyén tátongó lyukak, burjánzó gyom, rothadó deszkahalmok, csalán- és bogáncsbozót, a megfeketedett téglarakások között sínylődő, liánok fojtogatta, csenevész fák. Végre megint feltűnt előttük valami ködös derengés. Donald jobbra kanyarodott, kitért egy szembejövő üres teherautó elől, megcsúszott a mély, sárral teli keréknyomban, és végre lefékezett, szorosan a sorban előttük álló szemétszállító kocsi piros féklámpái mögött. Kikapcsolta a motort, és órájára pillantott.

Andrej is megnézte, mennyi az idő. Fél ötre járt.

— Legalább egy óra — mondta Andrej felélénkülve. — Nézzük meg, mi van ott elöl.

— Menjen egyedül — felelte Donald, hátradőlt az ülésen, és a szemére húzta kalapját.

Andrej is kényelmesen hátradőlt, gondosan ügyelve a rugóra, és rágyújtott. Előttük teljes gőzzel folyt a kirakodás — döngtek a tartályfedelek, magas hangon számolt az ellenőr:

“…nyolc… kilenc…”, egy oszlopon ezerwattos lámpa lengedezett a lapos pléhtányér alatt.

Hirtelen többfelöl vad ordibálás hangzott fel: “Hova mész, az anyádba? Vissza! Vak vagy?

Behúzzak neked?” Jobbról is, balról is tömör masszává összeállt szeméthegyek meredeztek, az éjszakai szellő rothadás bűzét sodorta magával.