Amikor már csak egy tartály maradt, Van seprűt, lapátot fogott, és nekilátott összeszedni az aszfalton maradt szemetet.

— Ugyan, hagyja már, Van — mordult rá ingerülten Donald.

— Mindig elpiszmog ezzel, pedig itt úgyse lesz tisztaság.

— A házmester dolga a söprögetés — szólt közbe kioktatóan Andrej, miközben jobb csuklóját megmozgatta: úgy érezte, mintha megrándult volna az előbb.

— Úgyis telirondítják megint — mondta Donald gyűlölködve. — Megfordulni sincs időnk, és már több mocskot zúdítanak ide, mint amennyi volt.

Van beleöntötte az összeszedett szemetet az utolsó tartályba, rácsukta a fedelet.

— Mehet — jelentette ki, végigpillantva a tisztára söpört kapualjon. Andrejre nézett, és elmosolyodott. Majd Donaldhoz fordult: — Csak emlékeztetni szeretném…

— Gyerünk már! — sürgette türelmetlenül Donald.

Egy-kettő. Andrej és Van egyetlen mozdulattal föllendítette a platóra a tartályt. Háromnégy. Donald megragadta, nagyot nyögött, de nem tudta megtartani. A tartály visszazuhant az aszfaltra, oldalára dőlt, a tartalma vagy tízméternyi körben szétszóródott, a kiürült edény pedig dübörögve begurult az udvarba. A falak közt fölerősödött visszhang a fekete ég felé szállt.

— Hogy a fészkes fekete fene enné meg! — káromkodott Andrej, aki alig tudott félreugrani a tartály útjából. — Lyukas a keze?

— Emlékeztetni szerettem volna, hogy ennek a tartálynak letört a füle — szólalt meg szelíden Van.

Fogta a seprűt meg a lapátot, és munkához látott, Donald pedig leguggolt a plató szélén, két karját térdei közt lógatva.

— Átkozott, rohadt, aljas világ — motyogta maga elé.

Már néhány napja érezni lehetett, hogy valami nincs rendben körülötte, ma éjszaka pedig különösen nyilvánvaló volt. Andrej ezért nem közölte vele, mi a véleménye a professzorokról általában és képességeik értékéről, ha valami komoly dologgal kell foglalkozniuk. Lehúzta kesztyűjét, cigarettát vett elő. Az üres tartályból elviselhetetlen bűz áradt, ezért gyorsan rágyújtott, és csak aztán kínálta meg Donaldot is cigarettával. Ám az csak a fejét rázta.