Valahogy fel kellett dobni a hangulatot. Andrej bepöccintette a használt gyufát az üres tartályba, és rákezdte:

— Élt egy kisvárosban két pöcegödör-tisztító. Apa és fia. Csatornázás nem volt, csak pöcegödrök. Ők ketten jártak házról házra, vödörrel kimerték a micsodát, és áttöltötték a saját hordójukba. Úgy dolgoztak, hogy az apa, mint tapasztaltabb szakember, lemászott a gödörbe, a fia pedig föntről adogatta le neki és vette el tőle a vödröt. A fiú egyszer rosszul fogta meg a teli vödröt, és visszaejtette a gödörbe, rá az apjára. Az megtörölte az arcát, felnézett a fiára, és nagy szomorúan azt mondta: “Fajankó vagy, ostoba fajankó. Nem viszed semmire. Ha így folytatod, örökre ott maradsz fönn.”

Azt remélte, Donald legalább elmosolyodik: egyébként jó kedélyű, barátságos ember, sosem csügged. De Donald most csak köhögött, és annyit jegyzett meg szárazon: “Minden gödröt nem lehet kimeregetni.” Van pedig, aki a tartály mellett sürgölődött, végképp furcsán reagált. Váratlanul megkérdezte:

— És mennyiért adják nálatok?

— Mit? — értetlenkedett Andrej.

— Hát az ürüléket. Drága?

Andrej bizonytalanul vihogott.

— Hogy is mondjam… Attól függ, kié…

— Nálatok nem ugyanaz az ára? — csodálkozott Van. — Nálunk ugyanaz. És kié a legdrágább?

— A professzoroké — vágta rá gondolkodás nélkül Andrej.

Egyszerűen nem állta meg.

— Aha. — Van újabb lapát szemetet borított bele a tartályba, és bólintott. -Világos. De nálunk, falun nem éltek professzorok, ezért csak egyféle ár volt. Öt jüan egy vödör.