A Móres-tánc közös vonása a multiverzum minden egyes lakott világának.

Táncolják kék égbolt alatt a föld megújulását ünneplendő és csupasz csillagok alatt, mert itt a tavasz, és ha van egy kis mázlijuk, a széndioxid hamarosan ismét megolvad. A kényszert egyaránt érzik a mélytengeri élőlények, melyek sosem láttak napvilágot, és a városi emberek, akiknek összes kapcsolata a természet körforgásával annyi, hogy a Volvójuk egyszer elütött egy birkát.

Táncolják ártatlanul szakállbozontos matematikusok a tangóharmonikán ügyetlenül elnyekergetett Mrs. Widgery albérlőjére, és könyörtelenül az olyanok, mint az új Ankh-i Nindzsa Móres-táncosok, akik furcsa és félelmetes dolgokra képesek egy közönséges zsebkendővel meg egy csöngettyűvel.

És sohasem táncolják kellőképp.

Kivéve a Korongvilágon, ami lapos és négy elefánt hátán nyugszik, melyek Nagy A’Tuin, a világteknőc páncélján utaznak az űrben.

És még ott is csupán egyetlen helyen járják el helyesen. Az pedig nem más, mint egy parányi falu a Kostető-hegységben, ahol a nagy, ám egyszerű titkot nemzedékről nemzedékre örökítik.

Ott a tavasz első napján táncolják a férfiak, előre és hátra, csöngettyűket kötőzve térdük alá, fehér ingujjuk lobog. A nép pedig eljön megnézni. Utána ökröt sütnek nyárson, és általában úgy tartják, hogy ez kellemes szabadnap az egész család számára.

De nem ez a titok.

A titok a másik tánc.

És arra még egy darabig nem kerül sor.

Tiktakolás hallatszik, amilyet például egy óra okozhat. És valóban, van az égen egy óra, és kiárad belőle a frissen vert másodpercek ketyegése.

Legalábbis úgy néz ki, mint egy óra. Ám valójában pontosan az óra ellenkezője, és a legnagyobb mutató mindössze egyszer megy körbe.

A fakó égbolt alatt síkság terül el. Lágyan ívelő hajlatok borítják, melyek esetleg valami másra emlékeztethetnének, ha jó messziről látnád, és amennyiben jó messziről látnád, rendkívül örülnél, hogy ami azt illeti, jó messze vagy tőle.