Három szürke alak lebeg pont fölötte. Az, hogy pontosan micsodák, nem írható le normális nyelven. Egyesek keruboknak neveznék őket, noha nincs bennük semmi rózsás orcájúság. Azok közé lehetne őket számítani, akik gondoskodnak a gravitáció működéséről meg arról, hogy az idő maradjon szépen elkülönítve a tértől. Nevezzük őket revizoroknak. A valóság revizorainak.

Beszéd nélkül társalognak. Nincs szükségük beszédre. Csak megváltoztatják a valóságot úgy, hogy már le is zajlott a beszélgetés.

Azt mondta az egyik: Korábban sosem történt ilyesmi. Egyáltalán megtehető?

Azt mondta az egyik: Meg kell tenni. Egyéniség alakult ki. Az egyéniségek pedig elmúlnak. Csupán erők maradnak fönn.

Ezt bizonyos elégedettséggel jelentette ki.

Azt mondta az egyik: Ráadásul… szabálytalanságok történtek. Ahol egyéniségre lelsz, ott szabálytalanságokat is találsz. Közismert tény.

Azt mondta az egyik: Eredménytelenül dolgozott a fickó?

Azt mondta az egyik: Nem. Ezzel nem tudjuk elkapni.

Azt mondta az egyik: Pontosan erről van szó. A kulcsszó a fickó. Az egyéniséggé válás nem hatékony. Nem akarjuk, hogy elterjedjen. Tegyük föl, hogy a gravitáció is egyéniséget fejleszt ki? Tegyük föl, hogy úgy dönt, megkedveli az embereket?

Azt mondta az egyik: Arra gondolsz, hogy beléjük esik?

Azt mondta az egyik olyan hangon, ami még fagyosabb lett volna, ha nem lett volna eddig is abszolút nulla fokos: Nem.

Azt mondta az egyik: Elnézést. Csak vicceltem.

Azt mondta az egyik: Azonfelül a fickó időnként eltűnődik a munkájáról. Az ilyen elmélkedés veszedelmes.

Azt mondta az egyik: Ebben nincs vita.

Azt mondta az egyik: Akkor hát megegyeztünk?

Azt mondta az egyik, amelyik szemlátomást töprengett egy ideje: Egy pillanat. Nem használtál az előbb egyes szám első személyű ragot? Nem fejlődik neked is egyéniséged, ugye?