A mellkason keresztbe tett kezek szétnyíltak.

Motolla fölemelte fejét. Valami idióta egy liliomot tett a hasára.

Tekintete oldalra fordult. A feje mindkét oldalán gyertya állt.

Egy kicsit följebb emelte a fejét.

Lejjebb is volt két további gyertya.

Hála az égnek a vén Didiért, gondolta. Máskülönben már egy elég olcsó fenyőfedél alját nézhetném.

Furcsa, gondolta. Gondolkodom. Világosan.

Hű!

Motolla visszafeküdt, s érezte, hogy a szelleme újra tölti a testét, mint ahogy a csillogó, olvadt fém szalad át az öntőformán. Izzófehér gondolatok perzseltek keresztül agya sötétségén, s tevékenységre tüzelték a lomha idegsejteket.

Sose volt ilyen, amikor eleven voltam.

Ám nem vagyok halott.

Sem élő, sem holt.

Afféle holteleven.

Vagy élőhalott.

Ó, egek…

Függőlegesbe lendítette magát. A hetven-nyolcvan éve akadozva működő izmok negyedik sebességbe zökkentek. Először egész életében, bár jobb lesz azt „létezése időtartamának” nevezni, javította ki önmagát, Motolla Alánk teste teljes mértékben Motolla Alánk irányítása alatt állt. És Motolla Alánk szellemének esze ágában sem volt eltűrni bármiféle vacakolást egy izomnyalábtól.

Most a test talpra állt. A térdízületek egy darabig ellenkeztek, de semmivel se tudtak jobban ellenállni az akaraterő támadásának, mint amennyire egy beteg szúnyog képes szembeszegülni egy forrasztópisztollyal.

A kápolnába vezető ajtó be volt zárva. Azonban Motolla rájött, hogy a legkisebb nyomás elegendő a zár kitépéséhez a fából, és ujjlenyomatokat hagy a kilincs fémjében.

— Ó, egek! — sóhajtotta.

Kikormányozta magát a folyosóra. Az evőeszközök távoli csörömpölése és a hangok zsongása azt sugallta, hogy épp folyamatban van az egyik az Egyetem napi négy étkezéséből.

Eltöprengett, vajon szabad-e enned, amikor halott vagy. Valószínűleg nem, gondolta.