Ez az az otthon volt, melyet százharminc éven át lakott. Nem várta őt vissza és szívós ellenállást fejtett ki. Vagy nagyon eltökéltnek, vagy roppant erősnek kell lenned, hogy az ilyesmit legyűrd, ám Motolla Alánk több mint egy évszázadig volt varázsló. Ráadásul olyan volt, mintha a saját házadba törnél be, a régi, ismerős ingatlanba, ahol évek óta élsz. Pontosan tudod, hogy hol van az a képletes ablak, amely nem zár rendesen.

Magyarán, Motolla Alánk visszatért Motolla Alánkhoz.

A varázslók nem hisznek az istenekben, ugyanúgy, ahogy a legtöbb ember nem tartja szükségesnek, hogy higgyen, mondjuk, az asztalokban. Tudják róluk, hogy léteznek, tudják, hogy létezésüknek van rendeltetése, alkalmasint azzal is egyetértenének, hogy van helyük egy jól szervezett világegyetemben, de nem látják értelmét hinni bennük, hogy jártukban-keltükben ilyesmiket mondjanak: „Ó, hatalmas asztal, aki híján porszemek lennénk”. Különben is, az istenek vagy vannak, akár hiszel bennük, akár nem, vagy csupán a hit függvényeként léteznek, szóval így is, úgy is teljes nyugalommal fütyülhetsz az egészre, és, mondhatni, ehetsz a térdedről.

Mindazonáltal akad egy kis kápolna az Egyetem Nagycsarnokától távol, mert noha a varázslók egyenesen kiállnak a föntebb fölvázolt filozófia mögé, nem lesz belőled sikeres mágus, ha borsot törsz az istenek orra alá, még ha az az orr csak korongontúli vagy képletes értelemben létezik is. Mert bár a varázslók nem hisznek az istenekben, arról biztos tudomásuk van, hogy az istenek hisznek az istenekben.

És ebben a kápolnában feküdt Motolla Alánk teteme. Az Egyetem huszonnégy órás fölravatalozást rendelt el a néhai Ingad „Vicces Kópé” Didi harminc évvel korábban lezajlott kínos ügye óta.

Motolla Alánk holtteste kinyitotta a szemét. Két pénzérme csörömpölt a kőpadlón.