A tudatot elborító kábulat ködén zene tört át. „Ne aludj! A közömbösség a Fekete Entrópia győzelme!..” Az ismert ária szövege feltámasztotta az emlékezet megszokott képzettársításait, és máris húzta, vonszolta maga után az emlékezés végtelen láncolatát.

Lassanként visszatért az élet. Az óriási űrhajó még remegett, de az automatikus berendezések rendületlenül tovább működtek. A három védőbura körül külön-külön pörgő energiaviharok láthatatlan örvénylése abbamaradt. A tompa fényű zöld fémből készült, nagy méhkashoz hasonló burák néhány másodpercig az előbbi helyzetükben maradtak, aztán hirtelen, egyszerre felfelé szökkentek, és eltűntek a mennyezet sejt alakú mélyedéseiben, a csövek, a keresztgerendák és vezetékek bonyolult szövevénye közt.

Két ember mozdulatlan maradt a gyűrűkkel — az eltűnt burák alapzataival — körülvett mély karosszékekben. A harmadik óvatosan felemelte elnehezült fejét, és könnyedén megrázta sötét haját. Felemelkedett e lehető legpuhább izoláció mélyéből, felült és előrehajolt, hogy leolvassa a műszerek állását. Rengeteg adat borította el annak a nagy műszerasztalnak világos, ferde tábláját, amely a karosszékektől félméternyire, keresztbe húzódott az egész helyiségen.

— Kijutottunk a pulzációból! — harsant egy magabiztos hang. — Megint maga ocsúdott fel legelőször, Kari? Eszményi egészség ez egy csillagközi űrhajósnak!

Kari Ram, a Tellur nevű csillagközi űrhajó elektronműszerésze és asztronavigátora egy pillanat alatt hátrafordult, és tekintete találkozott a parancsnoknak még ködös tekintetével.

Mut Ang, bár még nehezen mozgott, megkönnyebbülten felsóhajtott, és megállt a műszerasztal előtt.

— Huszonnégy parszek

Kari Ram a hirtelen támadt csendben csak felocsúdó társának szaggatott lélegzését hallotta.

A csillagközi űrhajó központi kormányzóposztja meglehetősen nagy kerek teremre emlékeztetett, amely biztonságosan el volt rejtve az óriási hajó mélyében.