A műszerasztalok és légmentesen záródó ajtók fölött, zárt gyűrűt alkotva, kékes képernyő futott körbe a helyiségben. Elöl, az űrhajó központi tengelyének irányában jókora rés volt a képernyőn — abban helyezték el a lokátor kristályosan átlátszó korongját, amelynek átmérője csaknem két ember magasságú. Az óriási korong mintegy összeolvadt a kozmikus térrel, és ahogy visszaverte a műszerek kis lámpáinak fényét, fekete gyémánthoz hasonlított.

Mut Ang alig észrevehető mozdulatot tett, és a kormányhelyiségben tartózkodó három ember csaknem egyforma mozdulattal eltakarta a szemét. A képernyőn baloldalt óriási narancssárga nap gyúlt ki. Fénye, bár hatalmas szűrök gyengítették, elviselhetetlen volt. Mut Ang megcsóválta a fejét.

— Kevés híján a csillag koronáján haladtunk át. Többé nem szabok pontos útirányt. Sokkal biztonságosabb, ha oldalt haladunk el egy-egy csillag mellett.

— Épp ezért félelmetesek az új pulzációs csillagközi űrhajók — felelte karosszékének mélyéből Tej Eron, a másodparancsnok, a fő asztrofizikus. — Mi elvégezzük a számításokat, de aztán a hajó vaktában száguld, mint a sötétbe kilőtt golyó. És mi is holtak, vakok vagyunk a védő viharmezők belsejében. Nekem nem tetszik az űrrepülésnek ez a módja, még ha gyorsabb is mindannál, amit az emberiség eddig ki tudott találni

— Huszonnégy parszek! — kiáltott fel Mut Ang. — Számunkra pedig úgy telt el, mint egy pillanat…

— Egy pillanatnyi alvás, amely olyan, mint a halál — vetette ellen komoran Tej Eron. A Földön pedig…

— Jobb nem is gondolni rá — szólt kiegyenesedve Kari Ram. — A Földön több mint hetvennyolc év telt el. Sok barátunk és hozzátartozónk meghalt, sok minden megváltozott… Mi lesz, amikor…

— Ez elkerülhetetlen, bármilyen rendszerű csillagközi űrhajóval indul is az ember ilyen hosszú útra — mondta nyugodtan a parancsnok. — A Telluron a mi számunkra különösen gyorsan múlik az idő. És bár mi mindenkinél messzebb hatolunk be a kozmoszba, csaknem ugyanolyan állapotban térünk vissza is…