— Mindent elfelejtett! — énekelte Tajna Dan, és forró ujjainak hegyével befogta a műszerész szemét.

— Hát nem szép ez? — felelte kérdéssel Kari, és a hangháttér övezetébe jutva, az első táncmozdulattal magához húzta a lányt.

Kari és Tajna volt az űrhajó legjobb táncospárja. Csak ők tudták — minden más gondolatot és érzést kikapcsolva — teljesen átadni magukat a dallamnak meg a ritmusnak. Kari elszállt a tánc világába; az összehangolt mozdulatok élvezetén kívül nem érzett semmit. A lány keze, amely a vállán feküdt, erős volt és mégis gyöngéd. Tajna zöld szeme elsötétült.

— Maga és a neve… egy — suttogta Kari. — Megjegyeztem, hogy Tajna a régi nyelvben valami ismeretlent, meg nem fejtett titkot jelent.

— Örömet szerez nekem — válaszolta minden mosoly nélkül a lány. — Mindig azt hittem, hogy titkok már csak a kozmoszban maradtak, a mi Földünkön már nincsenek többé. Legalábbis az embereknek nincsenek titkaik; mi mindnyájan egyszerűek, világosan érthetők és tiszták vagyunk!

— És maga sajnálja ezt?

— Néha. Szeretnék olyan emberrel találkozni, aki a régmúltban élt. Aki kénytelen eltitkolni ábrándjait, érzéseit a környező gonoszság elől, megedzeni, hihetetlen erővel teljessé, megingathatatlanná edzeni és nevelni őket.

— Ó, értem én ezt! De én nem az emberekre gondoltam, hanem csak a meg nem fejtett titkokat sajnáltam… Mint a régi regényekben: mindenütt titokzatos romok, ismeretlen mélységek, le nem győzött magasságok, még korábban pedig — rejtélyes erővel bíró, elvarázsolt, elátkozott ligetek, források, tilos ösvények, féltve őrzött házak.

— Igen, Kari! Jó volna itt, az űrhajóban is találni titkos kis zugokat, tilos átjárókat. — Ezek ismeretlen szobákba vezetnének, ahol rejtőzne…