— Mi rejtőzne?

— Nem tudom — vallotta be rövid hallgatás után a műszerész, és megállt.

De Tajna belemelegedett a játékba, és elkomorodva, a karjánál fogva húzni kezdte a férfit. Kari követte a lányt. A tornateremből kimentek egy gyér világítású oldalfolyosóra. A rezgésmutatók egyenletesen és halványan pislákoltak, mintha az űrhajó falai álmossággal küszködtek volna. A lány tett néhány gyors, nesztelen lépést, majd mozdulatlanná meredt. Az unalom árnyéka olyan gyorsan suhant át az arcán, hogy Kari nem mert volna kezeskedni: valóban látta rajta a lelki gyengeségnek ezt a jelét. Egy ismeretlen érzés nyilallt belé. A műszerész ismét megfogta Tajna kezét.

— Menjünk a könyvtárba. Még két órám van a váltásig. A lány engedelmesen az űrhajó központja felé indult.

A könyvtár, vagy a közös foglalkozások terme, mint minden csillagközi űrhajón, itt is közvetlenül a központi kormányhelyiség mögött volt. Kari és Tajna kinyitotta a harmadik keresztfolyosó légmentesen záródó ajtaját, és kijutott a központi átjáró kétszárnyú, ellipszis alakú nyílásához. Alig lépett rá Kari a bronzlemezre, a két nehéz szárny máris hangtalanul szétnyílt, és a két fiatal hatalmas, rezgő hangot hallott. Tajna boldogan megszorította Kari ujjait.

— Mut Ang!

Mindketten beosontak a könyvtárba. A szórt fény páraként lebegett a matt mennyezet alatt. A mélyedések árnyékában szinte elrejtőzve két ember húzódott meg a mély karosszékekben a filmgyűjtemények oszlopai között. Tajna meglátta Szvet Szimet, az orvost, és Jasz Tinnak, a pulzációs berendezések mérnökének négyszögletes alakját. Jasz Tin behunyt szemmel ábrándozott. Balra, az akusztikai berendezések sima kagylói alatt maga a Tellur parancsnoka hajolt az EMHZ ezüstös tokja fölé.

Már régóta az EMHZ, az elektromágneses hegedűzongora váltotta fel a durva hangzású, temperált zongorát; megőrizte elődjének polifonikus bonyolultságát, és gyarapította is a hegedűhang-árnyalatok gazdagságával. Az erősítők a szükséges pillanatokban megrázó erőt tudtak adni ennek a hangszernek.