Talán idegenek gyanánt kerülünk vissza? Hát lehet ott idegen az, aki teljes erejével szolgál? Hisz az ember nem csupán ismeretek összege, hanem érzések igen bonyolult építménye is, e tekintetben pedig mi, aki átéltük a kozmoszon keresztül vezető hosszú út minden nehézségét, nem leszünk rosszabbak azoknál, a jövőbelieknél… Mut Ang hallgatott egy ideig, aztán egészen más, gunyoros hangon fejezte be: — Nem tudom, maga hogy van vele, de én annyira szeretnék betekinteni a jövőbe, annyira kíváncsi vagyok, hogy már pusztán ezért…

— Érdemes egy időre meghalni a Föld számáraz! — kiáltott fel az asztronavigátor. A Tellur parancsnoka bólintott.

— Menjen, mosakodjék meg, egyék, nemsokára jön a következő pulzáció! Hát maga miért sietett vissza, Tej?

— Szeretném minél előbb megtudni, milyen útvonalat jelöltek ki a műszerek. Szívesen felváltom önt.

Az asztrofizikus minden további magyarázat nélkül megnyomott egy gombot a mű szerasztal közepén. A homorú, fényezett fedél hangtalanul félrehúzódott, és a műszer mélyéből felfelé kígyózott egy ezüstös fémszalag. Vékony fekete tengely húzódott keresztül rajta — ez jelezte az űrhajó útirányát. A spirálszalagon drágakövek gyanánt apró fénypontok ragyogtak — azok a különböző színképosztályokba tartozó csillagok, amelyek mellett a Tellur útja vezetett. A rengeteg számlap mutatói szinte már értelmes mozgások körtáncába kezdtek: a számítógépek most kalkulálták ki a következő pulzáció egyenes vonalát úgy, hogy minél messzebb húzódjon a csillagoktól, a sötét felhőktől, a világító gázködöktől, amelyek esetleg eltakarnak eddig még ismeretlen égitesteket.

Tej Eron a munkájába belemerülve észre se vette, hogy e némaságban már több óra is eltelt. Az óriási hajó tovább száguldott a fekete űrben. Az asztrofizikus társai csöndesen ültek a félkör alakú dívány mélyén, annak a masszív hármas ajtónak a közelében, amely a kormányposztot elszigetelte az űrhajó többi helyiségétől.