— Hát éppen erre gondoltam én!

— Magának igaza is van, de mélységesen téved is. Az ismeretek bővítésének, a tapasztalat felhalmozásának, a végtelen kozmosz tanulmányozásának folyamatosnak kell lennie. Máskülönben megszegjük a mindig egyenetlen és ellentmondásos fejlődés törvényeit. Képzelje el, mi történik, ha a hajdani természetkutatók, akik a mi szemünkben naivnak látszanak, arra várnak, hogy feltalálják — mondjuk — a mai kvantummikroszkópokat! Vagy ha a régmúlt földművelői és építői, akik bőven öntözték bolygónkat verítékükkel, az automata gépekre várnak, és… nem bújnak elő nyirkos földkunyhóikból, és továbbra is azokkal a morzsákkal táplálkoznak, amelyeket a természet juttat nekik…

Kari Ram csengő kacagásra fakadt. Mut Ang komolyan folytatta:

— Nekünk az a hivatásunk, hogy ugyanúgy teljesítsük kötelességünket, mint a társadalom bármely más tagja. Annak fejében, hogy mi először hatolunk be a kozmosznak eddig még soha nem látott mélységeibe, hétszáz évre meghaltunk. Azok, akik ott maradtak a Földön, hogy élvezzék a földi élet minden örömét, sohasem fogják tapasztalni annak az embernek magasztos érzéseit, aki beletekintett a világmindenség fejlődésének titkaiba. Ami pedig a visszatérést illeti, fölöslegesen fél a jövőtől. Az emberiség, a spirális fejlődés törvénye szerint bekövetkező általános feljebbjutás ellenére, történelmének minden egyes szakaszában, bizonyos vonatkozásban, vissza is kanyarodott… Minden évszázadnak megvoltak a maga egyedülálló sajátosságai, de egyúttal a többiekével, valamennyivel közös vonásai is… Ki tudja megjósolni: hátha az a morzsányi új ismeret, amellyel bolygónkra visszatérünk, a tudomány újabb fellendülését, az emberiség életének megjavítását fogja szolgálni. Meg aztán mi magunk is: a múlt mélyéből térünk ugyan vissza, de a jövőnek szentelt életünket és — a szívünket visszük haza az új embereknek.