Stanisław Lem — Fiasko

Fordító: Murányi Beatrix

Kiadó: Magyar Könyvklub

Budapest — 1995

Szépen letette.

Az ember, aki ezt mondta, már nem nézett a sisakját hóna alatt tartó, szkafanderes pilótára. Átvágott a kerek irányi tó termen, megkerülve a pultok patkóját, az üvegfalhoz lépett, és szemügyre vette az űrhajó távoli, mégis nagy hengerét, kormos fúvókáival. Még mindig csöpögött belőlük a betonra a piszkosfekete lé. A másik irányító, széles vállú férfi, aki kopasz fején kerek sapkát viselt, visszapörgette a magnószalagot, és míg a tárcsák forogtak, a szeme sarkából, mint egy merev szemhéjú madár, a jövevény felé sandított. Fülén fejhallgató volt, előtte zűrzavarosán villogó monitorok sora.

— Úgy, ahogy — dünnyögte a pilóta. Észrevétlenül nekidőlt a pult szélének, úgy tett, mintha a dupla szíjas, nehéz kesztyű kikapcsolásához kellene megtámaszkodnia. Kicsit remegett a térde ettől a leszállástól.

— Mi baj volt?

Az ablaknál álló kopott bőrdzsekis, borostás, egérarcú, kis termetű férfi sorra ütögette a zsebeit, mígnem rátalált a cigarettájára.

— Félrevisz a hajtómű — bökte ki a pilóta, kicsit meglepődve, hogy ilyen flegmatikusán fogadják.

A másik rágyújtott, mélyet szívott a cigarettájából, és a füstön át kérdezte:

— De miért? Nem tudja?

Nem — akarta felelni a pilóta, de elharapta a szót, mert úgy rémlett neki, hogy a másiknak tudnia kellene. A magnószalag lefutott. Lobogó vége együtt forgott a dobbal. A termetes férfi felállt, lerakta a fejhallgatót, csak most biccentett a jövevénynek, és rekedtes hangon megszólalt:

— London vagyok. O pedig Gosse. Üdvözöljük a Titánon. Mit iszunk? Lehet kávé vagy whisky.

A fiatal pilóta zavarba jött. A nevüket tudta, de még sohasem látta őket, és akaratlanul úgy vélte, hogy a magas termetű a parancsnok, vagyis Gosse, pedig hát fordítva volt. Átrendezte őket a fejében, és kávét kért.